17. fejezet

Az intelligenciahányadossal lehet kezdeni valamit

Lee-ről – mondta gyászosan a tanárnő, attól tartok, a legrosszabbat kell elmondanom. Látja, ő a nem haladó csoportban van. Szegények négyen vannak, és még az első olvasókönyv szóanyagát sem ismerik. Néhány másik gyermek már három könyvvel is végzett.

Értem, akkor gondoskodok arról, hogy megtanulja a szavakat.

Nos, az nagyon kedves lenne, ha tudna neki segíteni, de ne legyenek túlzott elvárásai. Néhány gyermek egyszerűen lassan tanul, tudja.

Most tényleg azt próbálta nekem körülményesen elmagyarázni, hogy a fiam gyakorlatilag visszamaradott? Ez nekem elég viccesnek tűnt (mivel tudtam, hogy Lee olvasási nehézségeit könnyedén meg tudom oldani). Viszont ekkor a többi gyermek jutott az eszembe. Talán őket is félreismerik.

Akkor viszont az jutott az eszembe, hogy mennyi tehetséges fiút és lányt hívnak pontatlanul lassú tanuló-nak, gyengén teljesítő-nek vagy visszamaradott-nak, csak mert a tanárok ezeket a tüneteket nem tudják helyrehozni? Mennyi szülőnek kellett ezeket a tekintélyelvű ítéleteket elfogadni, csak azért, mert nem tudták, hogy a gyermekeiken lehet segíteni?

Azon a hétvégén elkezdtem Lee-nek segíteni. Először tudattam vele, hogy hamarosan képes lesz olvasni. Először elmentünk a helyi áruházba és megvettük az osztályában használt első három olvasókönyvet.

Amint visszatértünk, leültem és elkezdtem neki megtanítani az első könyv szavait. Lee nem volt képes a szavakra emlékezni, amint megtanulta őket, már ki is siklottak a fejéből. Tudtam, hogy a nehézség korábbról ered (ez a tanulási nehézségek helyrehozásának az alapvető szabálya: amikor a nehézség nem oldódik meg könnyen, akkor egy korábbira kell átmenni).

Végignéztem vele az ábécé betűit, hogy lássam, ismeri-e őket és tudja-e, hogyan kell őket kiejteni. Ezt sem tudta. Ekkor ezeket próbáltam neki megtanítani. Ezekre sem tudott emlékezni, és elkezdtem megérteni a tanárnő dilemmáját. Lee tényleg úgy viselkedett, mintha buta lenne. Én viszont tudtam, hogy még korábbra kell mennem.

Hamarosan megtaláltam az elakadás forrását. Ez egy óvodai esemény volt. A tanárnő úgy tanította a betűket és a kiejtésüket, hogy az ábécé betűit ábrázoló kártyákat mutogatott. Amikor a th betűhöz értek, Lee nem tudta felismerni a betűk, a hangzásuk és az alkalmazásuk közötti kapcsolatot. Ezen a pontot Lee rám üvöltött: Ezt nem vagyok képes megérteni!

Köszönöm.

Ennek hatására a témával kapcsolatos döntése (az, hogy nem képes megérteni), megszűnt. Most már tudtuk, hogy mit nem értett meg, és most már készen állt a tanulásra.

Néhány percen belül megtanulta az ábécé betűit és elsajátította a kiejtésüket. Most már képes volt megtanulni a szavakat. Az első könyvet azonnal az elejétől a végéig elolvasta.

A probléma helyrehozatala és az olvasás kevesebb, mint három óráig tartott.

Lee örömmámorban úszott, annyira, hogy vasárnap a második könyvet is el akarta olvasni. Hétfő reggel önbizalommal és lelkesedéssel eltelve ment az iskolába. Csak várj, amíg elmesélem a tanárnőnek! Most már be fog engedni az egyik olvasó csoportba.

A gondjaink viszont nem értek véget. Lee elég elkedvetlenedve jött haza. Még csak nem is hagyta, hogy az egész könyvet elolvassam. Még mindig a butább csoportban tart.

Felkaptam a telefont és felhívtam az iskolát, hogy egy találkozót beszéljek meg a tanárnővel. Ő vagy elnyomó volt, vagy csak hihetetlenül korlátolt (a cselekedetei viszont mind a két esetben elnyomóak voltak). Azért megpróbáltam róla a legjobbakat feltételezni, de megfogadtam, hogy ha nem lehet kezelni, akkor Lee új tanárt fog kapni.

A tanár türelmesen magyarázgatta: Amikor Lee elmondta, hogy a hétvégén az egész könyvet megtanulta elolvasni, ezt az igazgatóval megbeszéltem. Mind a ketten egyetértettünk abban, hogy ez lehetetlen. Lee csak bemagolta a szöveget és gépiesen mondja a szavakat, ezek semmit sem jelentenek a számára. Mielőtt bármelyik gyermekről elfogadnánk, hogy olvas, a könyvben található összes feladatot el kell végeznie. Másképp nem tudnánk megbizonyosodni arról, hogy értett-e valamit is abból, amit olvasott.

Annak, amit mondott, részben volt értelme, de megdöbbentem, ahogy egy gyanú ébredt bennem. Lehetséges, hogy ez a két tanárnő tényleg úgy döntött, hogy egy gyermeket nem lehet oktatni? Ez lehetetlennek tűnt, de úgy gondoltam, hogy próbára teszem a hajlandóságát.

Meg tudja mondani, hogy Lee-t át lehet-e sorolni a jobb csoportba?

Tudja, ő az osztályhoz képest jelentősen le van maradva.

Értem. De meg tudja mondani, hogy Lee-t át lehet-e sorolni a jobb csoportba?

Nézze – magyarázta – nem tűnt túl érdeklődőnek …

Harminc percet és az eredeti kérdésem hatszori ismétlését vette igénybe az, hogy az összes előítéletét levetkőzze. Végül hajlandó volt bevallani, hogy lehet szó arról, hogy Lee átmenjen a másik csoportba.

Ezen a ponton katonás eltökéltséggel magyaráztam, hogy én mindenképpen azt akarom, hogy átmenjen. Ha a tanárnő tudatná velem, hogy hogy Leenek mikor vannak nehézségei, akkor nem lenne mentsége a kudarcra. Az ő részéről ez semennyi időt vagy figyelmet nem fog igényelni.

Először is – kértem – Megengedi, hogy Lee azokat a feladatlapokat megcsinálja? Másként, ahogy mondta is, nem fogja tudni, hogy mikor áll készen arra, hogy az olvasó csoportba átmenjen.

Igen. Azt hiszem, hogy ezt meg tudom tenni.

Jól van. Alig várom, hogy láthassam őket, amikor azokat hazahozza.

A következő néhány nap Lee minden nap négy-öt feladatlapot hozott haza (és mindre ötöst kapott), a hét végére pedig átkerült az olvasó csoportba.

Ezek után az olvasási képessége jó ütemben fejlődött.

Ennyit az úgy nevezett lassú olvasók-ról.

Ez egy példája annak, ahogy az akkori szcientológia tanulási adatokról szerzett tudásomat alkalmaztam.

16. Televízió – az előítéleteim Ruth Minshull: Csodák reggelire 18. Egyebek