Ruth Minshull

Csodák reggelire

TARTALOMJEGYZÉK:



Előszó

Ez a könyv a szülőknek, a gyermekeknek (hogy odaadják a szüleiknek) és mindenki másnak szól, aki egyszer már volt gyermek.

A könyv a szerző gyermekneveléssel kapcsolatban, az L. Ron Hubbard, egy amerikai író és filozófus által kifejlesztett alkalmazott filozófia felhasználásával szerzett tapasztalatairól szól.

Olvasóként valószínűleg olyan szavakkal találkozhatsz majd, amelyek a szótáradban nem szerepelnek. Ezért a könyv végén egy szójegyzék található, amely ezeket a kifejezéseket segít letisztázni.

Egy félreértett szó után a továbbolvasás mentálisan ködös állapotot vagy ingerlékenységet válthat ki. Ha ez megtörténik, térj vissza arra a pontra, amelyen még könnyedén haladtál, keresd meg a félreértett szót, majd határozd meg a jelentését.



1. fejezet

Szülőnek lenni: hogyan ússzuk meg a teljes kudarcot

Amint nekikezdtünk, ezt az egész szülőnek lenni dolgot már nem könnyű leállítani. Nem hagyhatjuk ott a feladatunkat, vagy vihetjük vissza a születési anyakönyvi kivonatot azzal, hogy sajnálom, de nem illünk össze. Ezen túl az összes többi, a stressz pillanatai által kiváltott megoldást pedig a társadalom mélyen elítéli.

Így ha a gyereknevelés okozta frusztráció terhét csökkenteni szeretnénk, csak egy elfogadható (és a legnagyobb ellenállással találkozó) út marad előttünk: az, hogy a kis csöppségeket, illetve szörnyetegeket megértsük és megtanuljuk őket kezelni.

Ez lehetetlennek hangzik. De ha még képes vagy egy kis reménykedésre, akkor van valami esély.

Ezt onnan tudom, hogy én magam is borzalmas anya voltam. Ingerülten és túlterhelten egyszer még abban is biztos voltam, hogy a küszködéseim közben a gyermekeim mindent megtesznek azért, hogy felettem, a társadalom, és kétségtelenül a bolygó felett is átvehessék az uralmat.

Nem vagyok gyermekszakértő. Egyszer az voltam.

Ez viszont még azelőtt történt, hogy saját gyermekeim lettek volna.

Miután anya lettem, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Rengeteg dolgot kipróbáltam. Lelkesen faltam a gyermekpszichológiával foglalkozó könyveket, és annak a rejtélynek a megoldását kerestem, hogy szülőként hogyan őrizhetném meg az elmém épségét. Választ viszont nem leltem. Az általam olvasott tanácsok mind nagyon jól hangzottak, csak egyszerűen nem működtek. Az a tudat, hogy meg kell értenem a gyermekem szükségleteit, nem segít, amikor a gyerekem valamilyen játék miatti veszekedés során halálosan megfenyegeti a játszótársát. Voltak olyan pillanatok, amikor elég komolyan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az anyaság egy örömteli és kiteljesítő élmény, különösen amikor a rászáradt zabpelyhet kapartam le a falról vagy amikor a koszos pelenkákat kellett kimosnom.

A könyvek azt is állították, hogy szeretettel telinek és türelmesnek kell lennem. Igen. Ez is jól hangzott. Időközben viszont otthon, a mindennapok követelményei fokozatosan lehántották rólam a szeretet és a megértés álarcát, és a bennem rejtőző fenevadat hozta a felszínre.

Mire a férjemmel a második gyermekünket vártuk, arra a következtetésre jutottam, hogy noha már évek óta ezzel foglalkozok, a gyereknevelésről túl keveset tudok.

A szcientológián kezdtem el gondolkozni, ugyanis ismertem ezt a nemzetközi csoportot, amely az emberi természet mélyreható tanulmányozása mellett kötelezte el magát. 1951-ben és 1952-ben elolvastam a szcientológia korai (L. Ron Hubbard által) írt könyveit, de a kutatás további haladásával elvesztettem a kapcsolatot. Amikor viszont a helyi telefonkönyvet végiglapoztam, észrevettem, hogy Detroit északnyugati részén egy Szcientológia Központ is található.

Hamarosan beiratkoztam egy kezdőknek szóló tanfolyamra. Szerettem abban a csoportban lenni, mind a tanulást, mind a társaságot élveztem. Mindegyikük egy olyan személyiség volt, aki a képes volt hétköznapok egyhangúságán túlra tekinteni és akik egy gazdagabb életre vágytak.

Elsősorban viszont az érdekelt, hogy a gyermekeim nevelése során hogyan alkalmazhatnám a szcientológiát.

Valószínűleg egy férfi vagy nő sem volt soha képes az első gyermekére úgy rátekinteni, hogy a gondjaira bízott magatehetetlen csecsemő iránt ne öntötte volna el a szeretet. Ezt a szeretettel pedig hatalmas felelősség kíséri, és egy eskü, hogy mindig a helyes dolgot tesszük, bármi is legyen az.

Az a szándék, hogy a gyermekeinkért helyesen cselekedjünk, mindig jelen van. Mégis, miért végezzük összezavarodva? Miért kell a gyermekek és a szülők – két olyan embernek, akik egymást annyira szeretik – akaratának folyamatosan összeütköznie?

Ahogy a szcientológiát tanulmányoztam, felismertem, hogy alapvetően két dolog zavarja az átlagos szülőt:

  1. Nem rendelkezünk elég ismerettel. Túl kemény vagy túl engedékeny vagyok? Hogyan tudnám visszatartani attól, hogy önmagában kárt okozzon? Miért nem bízik meg bennem? Hogyan segítsek neki a házi feladata megírásában?
  2. Olyan érzelmekre alapuló viselkedésmintáink vannak, amelyeket nem tudunk irányítani. Miért leszek rá dühös, ha hangoskodik? Miért aggódok annyit miatta? Miért büntetem meg, hogy utána a bűntudattól sírjak?

A szcientológia előtt ezeket a Nagy Kérdéseket a filozófusok gondjára bíztam, miközben én inkább a narancsszörp foltját próbáltam a nappali szőnyegéből eltávolítani, valamint a végtelen és lakbér kapcsolatán meditáltam.

A nem kívánt érzelmeket viszont mind megtapasztaltam – a haragot, a reményvesztettséget, a félelmet, a bizonytalanságot és a bánatot.

A szcientológia mind a két hiányosságomon segíteni tudott. A különböző anyagok elolvasása és a tanfolyamok segítségével többet tudtam meg az emberekről és az életről. A személyes tanácsadás segített, hogy az irányítatlan érzelmeimtől megszabadulhassak.

Többé már nincsenek depressziós vagy kétségbeesett időszakaim, ehelyett minden napomat újnak és lelkesítőnek találom. Sokkal fiatalabbnak és energikusabbnak érzem magam, mint húsz évvel ezelőtt. A legjobb barátaim azt mondják, hogy nem tűnök negyvenegy évesnek (persze ezért is a legjobb barátaim).

Az IQ-m magasabb és gyorsan tanulok. Mostanában egy nap alatt több mindent el tudok végezni, mint amennyire régebben, amikor még nem voltam szcientológus, egy hét alatt sem voltam képes.

Ez a könyv az eredményeim története. Néhány olyan alapelvet vázol fel, amelyet a szcientológiában ismertem meg és amelyeket a gyermekeim nevelése során felhasználtam.

Ma már képzett szcientológus és egy nyugodt, nem sokat idegeskedő anya vagyok. A két fiam imádni való csibész. Paul, aki most tizennégy éves, magas (majdnem 175 centi), és tele van önbizalommal. Szereti a focit, a lányokat, a baseballt, a jégkorongot, a lányokat, az úszást, a történelmet, a zenét és a lányokat. Lee, aki még csak nyolcéves, egy szalmaszőke, kék szemű csirkefogó. Néha ő is szereti a lányokat, de inkább fára mászik, képeket fest, horgászni megy, békát fog, furcsa fa-erődöket épít, valamint folyton a lányok miatt ugratja a bátyját.

Minden nehézség nélkül meg tudjuk osztani egymással a velünk esett dolgokat, meg tudjuk beszélni a problémákat és együtt tűzzük ki a céljainkat. Rengeteget nevetünk, mint amikor legutóbb Lee teljes komolysággal bejelentette, hogy a tanárjuk már sokkal jobban van, ugyanis idén csak kétszer vagy háromszor sírta el magát.

Néha reggeli mellett kisebb csodákban is részesülünk, a narancslé és a pirítós között például a komoly betegségek is elmúlnak.

A fiúk nem mesekönyvbe illő gyerekek (de én sem vagyok ilyen anya). Még mindig utálnak fodrászhoz járni, szemetest kiüríteni vagy brokkolit enni. Esetenként pedig én akarom őket a makacsságukból és az önfejűségből kigyógyítani.

De mindent egybevéve, szeretek az anyjuk lenni. A legjobb barátaim közé tartoznak. Elmondják a vicceiket, a titkaikat, és hagyják, hogy a barátnőjüktől kapott szerelmes leveleket elolvassam. Még arra is hajlandóak, hogy (nyilvánosság előtt!) elismerjék, hogy én vagyok az anyjuk.

Szóval mindenki láthatja, hogy mekkora haladást értünk el.



2. fejezet

Mennyire legyünk engedékenyek?

A gyermek csak addig aranyos és szeretetteljes, amíg gyakorolhatja saját öndetermináltságát. Ha ezt Ön megtöri, akkor bizonyos fokig az életét töri meg.

– Szcientológia: Az élet új nézőpontból

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy a szcientológia a teljes engedékenységet tanítja-e? A legtöbb szülő ösztönösen és a szeretetéből fakadóan tudja, hogy a gyermeket nem szabad túlzottan elnyomni, de azt is tudják, hogy nem szabad irányítatlanul és elvadulni hagyni. Hol húzzuk meg a határt?

Ezt a dilemmát én is jól ismerem. Egy időben a teljes engedékenység és a tökéletes szigor között cikáztam ide-oda. Az eredmény az volt, hogy néha ők gyűrtek le engem, néha pedig nekem sikerült föléjük kerekednem, de alapvetően mind a két megközelítés eredménytelen volt.

Még neked is (annak ellenére, hogy szülő vagy) jogod van néhány békés pillanathoz, sőt ezt a gyermekeid is megérdemlik.

Én megtaláltam a számomra működő válaszokat. Ron az elképzelését az egyik szcientológia szervezeteknek szóló iránylevelében mutatja be gyönyörűen:

A termelést és a magas statisztikát jutalmazzuk, a termelés hiányát és az alacsony statisztikát büntetjük.

L. Ron Hubbard, ABILITY I. szám 35. Jutalmak és büntetések

Minden egyes szcientológia munkához egy termelékenységi szint tartozik. Ez a statisztika, ez az a mennyiség, amelynek a megtermelését a személytől elvárják (például hogy minden nap 25 levelet küldjön el, vagy hogy 35 embert interjúzzon meg). Amikor valaki ennél a szintnél többet teljesít, akkor mondják rá azt, hogy magas statisztikájú.

Ez az iránylevél a gyerekek kezelése terén létező egyik hiányosságomat javította ki. Noha a család fejlődésének mérésére nem léteznek tényleges statisztikák (vagy termékmennyiségek), csoportként viszont léteznek közös céljaink, a személy tetteit és viselkedését pedig az alapján lehet megítélni, hogy ezekhez a célokhoz hozzájárul-e, vagy pedig inkább akadályozza a beteljesülésüket.

Ron Hubbard ezen túl felfedezte, hogy az összes kontrollálatlan érzelmünk és cselekedetünk az elmének azon részéből származik, amelyet reaktív elmének keresztelt el.

Ez az ember kudarcának a forrása.

A reaktív elme lép működésbe akkor, amikor belerúgunk a székbe, amelynek véletlenül nekimentünk, vagy amikor a gyermekünket elfenekeljük, amikor sír. Mindannyian tudjuk, hogy sem a szék, sem a gyermekünk nem javul meg a kezelésünk hatására, de a reaktív elme egyáltalán nem tartalmaz ésszerűséget.

Emellett létezik egy analitikus elménk, amely helyes következtetéseket von le és amely a túlélésünket és a fennmaradásunkat segíti.

Ron Hubbard ezen túl hitt abban, hogy az ember alapvetően jó, és ha valaki ki tudja törölni a reaktív elméjét, akkor az alapvető jósága helyreáll. Ez a törlés a szcientológia tanácsadás (vagy más néven auditálás) során érhető el.

Minden apa és anya számára előnyös, ha a reaktív viselkedést azok felléptekor felismeri.

Amikor valaki analitikus, akkor a csoport vagy a család fennmaradását támogatja. Amikor valaki reaktívan viselkedik, akkor a csoport termelését lassítja le vagy akadályozza meg.

Ha Mercike figyelemért üvöltözik, amikor apu az üzleti jelentését próbálja megírni, akkor a család fennmaradását akadályozza, ezért alacsony statisztikájúnak tekinthető. Amikor Vili vidáman beleegyezik, hogy leszalad a boltba tejért, akkor a család fennmaradását támogatja.

Ebből a szempontból nézve egy nagyon egyszerű irányelv alakult ki a számomra: az analitikus viselkedést jutalmaznom kell, a reaktív viselkedést pedig büntetnem (vagy kontrollálnom) kell.

Mielőtt egy ilyen irányelv hatásos lehetne, fel kell ismerni, hogy valójában mi is az ember. Az embernek alapvetően három része van. A testen és az elmén kívül létezik maga a lény, akit thetán-nak hívunk. Ez a szó a görög théta (θ) szimbólumból ered, amely gondolat-ot jelent. Ez a szellem vagy lélek.

A szcientológiában nem azt mondjuk, hogy az embernek szelleme vagy thetánja van. Úgy gondoljuk, hogy ő maga thetán, és hogy neki van elméje és teste. Az ember nem egy húsdarab (azaz test), és nem is az elméje, hanem egy szellemi lény, aki a testnél és az elménél magasabb rendű.

Amikor a thetán irányít, akkor azt analitikusan teszi. Amikor a reaktív elme (vagy ahogy néha hívjuk, a bank) bekapcsol, akkor a thetán ideiglenesen túlterhelődik, nem képes a tetteiért sem felelősséget vállalni, sem azokat megmagyarázni. Nem vezeti az autót, hanem a hátsó ülésen nézelődik, és azon csodálkozik, hogy hova fog kilyukadni.

Ez az a pont, ahol közbe kell lépni és ahol bele kell taposni a fékbe.

Emlékezzünk arra, hogy a gyermek egy kis testbe bújt thetán. Minden egy kicsit új a számára, de alig várja, hogy a körülötte található világot felfedezhesse. Arra vágyik, hogy dolgokat hozhasson létre és tapasztalhasson meg. Szeret nevetni, és szeret másokat megnevettetni. Szüksége van segítségre, és segíteni akar neked. Azt keresi, hogy hogyan tanulhatna, érezhetne, szagolhatna, ízlelhetne és szerethetne.

Egy újszülöttet vagy egy kisdedet egy olyan környezetbe kell helyezni, amelyben a felfedezései és a tanulása közben nem érheti sérelem. Lehetővé kell tennünk a számára, hogy körbemenjen és hogy a dolgokkal foglalkozhasson. A legfontosabb pedig az, hogy a tapasztalatszerzés és függetlenség iránti természetes vonzódását nem szabad megpróbálnunk megakadályoznunk. Minél többet dicsérjük és támogatjuk ezeket a vágyait, annál jobban fejlődnek a képességei.

Másrészt ha a cselekedetei reaktívak, ha saját maga vagy a társainak fennmaradását akadályozzák, akkor valamilyen kontrollt kell rá kifejteni.

A testi fenyítést egyáltalán nem támogatom. Noha néha kifejezett késztetést érzünk rá, soha nem működik, ehelyett ellenünk elkövetett alattomos és pusztító tettek formájában fog visszafelé elsülni. Az elfenekelés után Prüszke véletlenül apu üvegjeit fogja összetörni, vagy anyu új kalapjára fog ráülni.

Noha egy gyermek reaktív elméjét sem lehet otthoni kuruzslással kitörölni, számos módon elő lehet segíteni, hogy a bankját jobban tudja uralni. A szcientológia szervezetekben nem támogatjuk a szélsőségesen reaktív viselkedést. Megtanultuk, hogy ha valaki nem képes aránylag ésszerű módon viselkedni, akkor sem az oktatásunk, sem az auditálásunk nem lesz számára hatásos.

Hasonlóképpen egyrészt a lelki nyugalmad megóvásának érdekében, másrészt mert arra tényleg szüksége van, meg kell bizonyosodnod arról, hogy a gyermeked ül a kormány mögött, mielőtt megmutatnád neki a felnőttség felé vezető út örömeit.

Ennek eléréséhez mind megelőző, mind helyrehozó módszerek léteznek. Ha a gyermeked még nagyon fiatal, képes leszel elérni, hogy őt a lehető legkevésbé elnyomva neveld fel. Ez az ideális helyzet, amikor nem keveredik fel a bank ahhoz, hogy az mind a kettőtöknek gondot okozzon.

Ha a gyermeked már idősebb, a munkád lehet, hogy sokkal nehezebb lesz. Ha a szabadságát úgy fejezi ki, hogy a porcelánjaidat hajigálja keresztül a szobán vagy a téged meglátogató lelkész sarkába harap, akkor lehet, hogy a thetán nem igazán szabad. A saját reaktív elméje szinte teljesen csapdába ejtette és az irányítja minden tettét. Ebben az esetben mindenekelőtt a helyrehozatali eljárásokkal kell kezdened.

A fegyelmezés tekintetében csak egy kérdés létezik: a thetánnak vagy a banknak teszel engedményeket?

Miután Ron Hubbard elmével kapcsolatos technológiáját tanulmányoztam és használtam, két szabályt fejlesztettem ki, amelyeket követve a család nehézségeinek nagy része megoldhatóvá vált.

Egyes számú szabály:

A THETÁNT NE PRÓBÁLD MEG URALNI

El fogod veszíteni, ugyanis valójában soha nem fogja feladni azt, hogy azt tegye, amit tenni akar. Ha viszont rendszeresen megállítod, akkor azon próbálkozásait fogod visszavetni, hogy éljen a választási szabadságával.

Kettes számú szabály:

URALD A REAKTÍV ELMÉT

Csak úgy lehet a thetánt a vezetőülés mögé helyezni, ha a bankot kezeljük és a gyermeknek megtanítjuk, hogy ő maga is hogyan kezelje azt. Ez az út az igazi szabadsághoz.

Minden fegyelmezési módszernek abba az irányba kell hatnia, hogy végül a gyermek megtanuljon saját magán uralkodni. Ez az, ami a civilizált embert a vadállatoktól megkülönbözteti.

Néha viszont arra leszel kényszerítve, hogy belenézz a tükörbe. Ha a kis Cirókával hatalmasat veszekedtek, és mind a ketten meg vagytok győződve arról, hogy igazatok van, vagy amikor a házban mindenki olyan feszült, hogy lépni is alig lehet, akkor egy vajas kenyérbe is fogadhatsz, hogy valahol a reaktív elme lépett működésbe. De kié is az? Mielőtt az utódodnak kijelented, hogy tűnés a celládba!, bizonyosodj meg arról, hogy nem a saját bankod-e a hangadó.

A legtöbb gyerek szereti a nagy zajt és a sok mozgást. A szülők viszont mind a kettőből a sokkal kevesebbet részesítik előnyben. Ez a megfékezési vágyuk viszont gyakran a reaktivitásuk megnyilvánulása. Ez azt jelenti, hogy egy pokoli lármában kell élned? Nem. De próbáld meg eldönteni, hogy kinek a bankja lépett működésbe, ugyanis a cél a bank kezelése.

Paul sok másik tizenéveshez hasonlóan szereti a zenét. Az az elképzelése, hogy a rádió vagy a lejátszó hangerejét a felnőttek dobhártyája számára elfogadható szintnél ötször magasabbra kell tekerni. Egy időben ez számomra szinte teljesen elviselhetetlen volt, és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ezt azért teszi, hogy másokat zavarjon. Később rájöttem, hogy igazából velem van a gond, nem vele. Amikor ilyenkor benéztem a szobájába, azt láttam, hogy teljesen belefeledkezett a zenébe, néha táncolt vagy dobolt is mellé. Egy sztár dobos volt, aki a zenekara közepén ült és a rajongóinak játszott, egyszerűen élvezte a zenét és azt, hogy a fiatal testét eltöltötte az élet.

Így mi is lehetne ezzel a baj?

Azt vettem észre, hogy legtöbbször azért panaszkodtam, mert úgy éreztem, hogy ez illendő, nem pedig azért, mert a zene annyira zavart. Ez egy vidám zaj volt. Így a begyepesedett anyuka figurából adtam inkább lejjebb. Mostanában pedig, amikor a ház alapjai beleremegnek abba, hogy a lejátszó teljes erővel szól, a mosogató mellett egy kicsit néha én is elkezdem rázni magam.

Ha viszont ezzel ellentétben a gyerek egy megbeszélés vagy egy elvégzendő munka közben zajosan rohangál ki és be, akkor meg kell neki mondani, hogy valahol máshol játsszon. Ne jutalmazd meg azért, hogy az idegeidre megy.

Sok szülőt láttam, aki ebben hibázott. Azzal, hogy a gyermeküknek süteményt adnak vagy valami jutalmat ígérnek csak azért, hogy megszabadulhassanak tőle, tulajdonképpen azt közlik, hogy megjutalmazlak, ha elég bajt kavarsz.

Először is próbáld meg arra rávenni a gyermeket, hogy a saját irányítása alá kerüljön. Ha ezt nem teszi meg, akkor ezzel azt mondja, hogy nem tudom kezelni a bankomat.

A bankot ne próbáld meg megvesztegetni, és ne próbálj meg vele vitatkozni, ugyanis észérvekkel már eleve lehetetlen hatni rá. Egyszerűen kezeld. Ha ebben kudarcot vallasz, a gyermek hamarosan azt fogja érezni, hogy a bankja mindkettőtöknél nagyobbra nőtt.

Amikor a reaktív viselkedésmintának próbálsz véget vetni, akkor a thetánnak nem sérülést okozol, hanem inkább a kedvében jársz. Megmutatod neki, hogy a bankot irányítani is lehet. Egyszer majd ezért hálás lesz neked, és büszkén lelkendezik majd arról, hogy ezt a viselkedést soha nem úszta meg szárazon.

Egy hároméves gyermeket meg lehet tanítani az analitikus és a reaktív viselkedés közötti különbségre.

Egy időben a rajztáblás módszert használtam.

A rajztábla, amelyet a konyhában helyeztem el, mindegyik fiú neve alatt egy és egy rossz oldalra volt felosztva. Az analitikus cselekedetekért jó pontokat kaptak, a reaktívakért pedig rossz pontokat. A hét végén ezeket a statisztikákat összegeztem, a zsebpénzüket pedig a végső pontszám alapján határoztam meg.

A veszekedések kiprovokálásáért, a túlzottan kritikus vagy feleselős viselkedésért, a destruktív cselekedetekért, a többiek átveréssel, dühvel, könnyekkel vagy egyéb reaktív érzelmekkel történő befolyásolására tett kísérletekért, a figyelmetlenül elvégzett munkáért vagy a házi szabályok megsértéséért rossz pontokat kaptak.

A ház körüli munkákba besegítésért, egy kérésre vidám reagálásért, egy probléma leküzdéséért, az önkéntes segítségért, a kreatív gondolatokért, egy új képesség megszerzéséért, valamint a család jókedvéhez vagy túléléséhez hozzájárulásért jó pontokat kaptak.

Mivel mindketten szerették, ha saját elkölthető pénzük van, ez a módszer elég ösztökélő volt arra, hogy a jutalmakat keressék, a büntetéseket pedig elkerüljék.

Úgy találtam, hogy ez a rendszer a saját frusztrációmat is csökkentette.

A gyermeket soha nem szabad a megfelelően meg nem határozott szabályokért megbüntetni, és azokat a szeszélyeinknek megfelelően soha nem szabad változtatgatni. Így akármilyen fegyelmezési rendszert is használsz, mindenképpen tudasd vele, hogy mit is vársz el tőle.

A ház szabályait, hogy bevésődjenek, a fiúknak egy héten keresztül minden reggel felolvastam. Ezek után ha valaki azokat megsértette, egyszerűen csak azt mondtam, hogy ezért írj fel egy rossz pontot.

Soha nem kellett üvöltözve előadást tartanom, vagy azon lovagolnom, hogy Most mi a fenét fogok veled kezdeni?, ugyanis tudtam.

Ez egy rövid dorgálás, de mindent elmond, amit el kell mondanod. A gyermekeddel gyorsan sokkal vidámabb témákra térhetsz át.

Ha ezt a módszert használod, akkor a gyereked eleinte ellenezheti a szankciókat. Amikor ez megtörténik, ne vitatkozz és ne igazold magad. Ha a szabályok ismertek, mindent elmondtál már.

Amikor ezt a rendszert bevezettem, gyakran csak azokat az ellenkezéseket hallottam, hogy ez nem fog többé előfordulni, elfelejtettem vagy ez nem igazságos.

Erre azt válaszoltam, hogy Akkor két pontot írj fel.

A további pontok felíratásán kívül semmilyen más megjegyzést nem tettem, amíg az utasításokat végre nem hajtották.

Az első néhány alkalommal igazi szörnyetegnek fogod magad érezni. Én is így voltam vele. Ez az út része. A bank (nem csak a gyermeké, hanem valószínűleg a sajátodé is) megpróbál az igazi segítség természetével kapcsolatban összezavarni. Még ha tíz további pontot is kell adnod azért, hogy az utasításokat végrehajtsák, ez később meg fogja érni.

Minden gyötrelmesebb kudarcélmény után néhány percig hagyd, hogy a hangulat felengedjen, és néhány tényleg létező okból a gyermekedet jó pontokkal jutalmazd meg. Vegyél észre valamit, amiben ügyes volt, vagy adj neki egy egyszerű feladatot, amelyet könnyen elvégezhet. Ez mindkettőtök figyelmét a dolgok pozitív oldalára fordítja.

A jutalom ígérete sokkal hatékonyabb, mint a büntetéssel történő fenyegetés. Mondhatod azt, hogy takarítsd ki az alagsort, vagy holnap is itthon maradsz, de sokkal jobb eredményeket érhetsz el, ha azt mondod, hogy egy adag friss sütemény vár rád, ha végeztél a munkáddal.

Miután a táblás módszerünk beindult, a rossz pontok fokozatosan kezdtek eltűnni. Amikor egyet adnom kellett, akkor a válasz általában egy rövid rendben vagy sajnálom volt.

A helyzetet hamarosan sikerült kezelni, és a házat nem kavarta fel a bank megingása.

A fiúk egy idő után elkezdték értékelni a rendszert. Néha valamelyik helytelen cselekedetükért saját maguknak írták fel a rossz pontokat.

A szcientológiában azt mondanánk, hogy bevezették az etikájukat. Ez magas szintű felelősségvállalást jelent.

Amikor a tábla rossz oldala kerül túlsúlyba, a fiúk sietve keresték azokat a további lehetőségeket, amelyekkel engem kisegíthettek.

Akár a saját rossz pontjaikat jegyezték fel, akár azon igyekeztek, hogy jó pontokat szerezzenek, ez azt jelentette, hogy a viselkedésükért egyre több felelősséget vállaltak, ennek a rendszernek pedig pontosan ez volt a célja.

Már egy ideje nem is gondolkoztam azon, hogy ez a rendszer működik-e vagy sem, amikor az egyik vasárnap a fiúk leellenőrizték a táblát, és csak jó pontok voltak rajta. Paul felkiáltott: Hé, legyőztem a bankomat! Lee azt mondta, hogy Én is!

Én pedig tudtam, hogy mind a hárman nyertünk.

Az ilyen módszerek csak akkor lehetnek sikeresek, ha a végső célod az, hogy a gyermekeknek igazat adj. Ha arra használod, hogy őket hibáztathasd, akkor a bankod fogságában vagy, az irányítás szó pedig káromkodássá válik. Az irányítással semmi baj sincs, amíg a thetán kontrollálja a bankot. Amikor viszont a bank próbálja meg uralni a thetánt, mindenki pórul jár.

Ha a rossz pontok folyamatosan túlsúlyban vannak, itt az ideje, hogy egy kis önvizsgálatot tarts. Tisztán érthetőek voltak a szabályok? Tényleg keresed a lehetőségeket, hogy a gyermekeidet megdicsérhesd? Ha ugyanis nem keresed ezeket, akkor megígérhetem, hogy nem is fogod őket megtalálni. Ha a figyelmed a hibák keresésére rögzül, akkor csak hibákat fogsz találni.

Találd meg azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a gyermeked jó pontokat gyűjthet, különben a jobbá válási szándékát el fogod pusztítani.

Miközben ezt a rendszert használtam, Ron Hubbard következő alapelvét tanítottam meg a fiúknak:

AMIKOR AZ ALACSONY STATISZTIKÁT JUTALMAZOD ÉS A MAGASAT BÜNTETED, ALACSONY STATISZTIKÁT FOGSZ EREDMÉNYÜL KAPNI.

– L. Ron Hubbard, ABILITY 185. Jutalmak és büntetések

Ez egy természeti törvény, a fiúk pedig ezt elég könnyen megértették.

Lee egyik nap, amikor hazajött az iskolából, a következőképpen fakadt ki: Néhány anya olyan ostoba!

A hevességén felnevetve megkérdeztem tőle: Melyik anya?

Ő erre elmesélte, hogy az iskolában az egyik fiúnak folyamatosan baj van a viselkedésével, az anyját pedig behívták, hogy a tanárral elbeszélgessenek róla. A beszélgetés után az anya kinyitotta a táskáját, és egy kis cukorkát adott a fiúnak.

Nem tudja, hogy az alacsony statisztikát jutalmazza? – kérdezte Lee dühösen. Hogyan fogja ezt az a fiú valamikor is megérteni?

Ez egy jó kérdés volt…



3. fejezet

Ő ütött először

A gyermekek felnevelése során az egyik legfontosabb probléma az, hogy hogyan nevelhetjük őket anélkül, hogy összetörnénk őket. Úgy kellene nevelni a gyermekedet, hogy ne kelljen őt irányítani, hanem képes legyen saját magáról gondoskodni, ugyanis ezen múlik a magaviselete, az egészsége és az elméjének az épsége is.

A gyermekek nem kutyák. Őket nem lehet úgy kiképezni, mint ahogy a kutyákat szokás. Ők nem birtoktárgyak. Ők (és erről a tényről ne feledkezzünk meg) férfiak és nők. A gyermek nem egy egy távoli bolygóról származó különleges állatfaj. A gyermek egy olyan férfi vagy nő, aki meg nem érte el a teljes testmagasságát.

Minden szabály, amely a férfiak és nők viselkedésére vonatkozik, gyermekekre is alkalmazható.

– Szcientológia: Az élet új nézőpontból

A fiúk egész nap veszekedtek és verekedtek. Bármit is mondhattam nekik, semmilyen maradandó hatása nem volt. (Ez még a táblás rendszer és a szcientológia adatok oktatása előtt történt.) Üvöltöztem velük, fenyegetőztem és a szobájukba zavartam őket. Testileg és lelkileg is kimerültem, ők viszont még továbbra is megszállottan veszekedni akartak.

A konyhában állva már a kettős gyilkosság büntetésén gondolkoztam, amikor az értelem apró szikrája ragyogott át a sötétségen. Nézzenek szembe egymással! Abban biztos voltam, hogy ezt nem teszik meg. Ebben a pillanatban két bank ütközött össze egymással, két magnó játszott egymás ellenében, miközben a thetánok világgá mentek.

Megragadtam két széket és egymással szemben ültettem le őket. Paul, te ülj ide. Lee, te ide. Most azt akarom, hogy mind a ketten itt üljetek és egymást nézzétek. Nem szabad mozognotok vagy beszélnetek. Csak nézzétek egymást. Amikor ezt elkezditek csinálni, öt percig folytassátok. Rendben? Kezdjétek el!

Rengeteg ellenérvet hallottam. Mindent megtettek, hogy ne nézzenek egymásra. Lee majdnem négy éves volt, Paul kilenc. Paul ellenkezett, Lee pedig megpróbált lemászni. Amikor ezzel kudarcot vallott (erősen a helyén tartottam), akkor a széket próbálta meg hátratolni. Végül én nyertem (nagyobb voltam náluk), ők pedig leültek a székbe. Még tekergőztek egy kicsit, rúgtak egy-kettőt és jajgattak egyet. Megállítottam őket, majd minden tiltakozást figyelmen kívül hagyva újraindítottam a gyakorlatot, az órát pedig öt percre visszaállítottam.

Miután öt percig képesek voltak valamire, amit a szembenézés tökéletes hiányánál kissé jobbnak tartottam, elengedtem őket.

Végül belerogytam egy székbe és azon kezdtem el gondolkozni, hogy a tetteim következményeként végleg megutálják-e a szcientológiát. Amit velük végeztettem, az az egyik alapvető képzési gyakorlat (amelyeket általában TR-eknek neveznek) volt. Ezt a bizonyosat TR 0-nak hívták, és arra használják, hogy a segítségével a személyt megtanítsák egy székben kényelmesen ülni, valamint egy másik személlyel feszélyezettség és szégyenkezés nélkül szembenézni.

Bárcsak képes lettem volna a gyermekeknek egy hűvös, analitikus megközelítéssel megtanítani a TR-eket. Az igazság viszont az, hogy végső elkeseredettségemben fordultam hozzájuk, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tényleg a legjobb szándék vezérelt. Vajon én most megbüntettem őket? És ami még rosszabb, szcientológiával büntettem meg őket?

A vívódásaim ellenére úgy döntöttem, hogy tovább használom ezt a módszert és megnézem, hogy mire jutok vele. Végül is, okoskodtam, mindenfajta határozott és kiszámítható vezetés jobb, mint a vezetés teljes hiánya. Ezen túl lehetőséget nyújtott arra, hogy megakadályozzam őket egymás bántalmazásában. Legközelebb, fogadkoztam, több szeretettel és jó szándékkal fogom ezt a gyakorlatot végeztetni. Lehet, hogy segíteni fog rajtuk. Ezen túl azt is meg kell nekik tanítanom, hogy ez a módszer inkább segítség, nem pedig büntetés. Attól kezdve a rendben van, fiúk, üljetek le a székbe mindennapos felszólítássá vált.

Megtanultam, nem szabad megvárnom, amíg a veszekedésük testi erőszakba torkollik, ehelyett már a civódás első pillanatában rendet teremtettem.

Természetesen eleinte tiltakoztak. Néha még azon is összeverekedtek, hogy ki melyik székbe üljön, de én nem szálltam be a vitáikba. Az azonnali engedelmességen kívüli minden más válaszra további öt percet adtam az idejükhöz. Mielőtt ezt megtanulták, néha 30-35 percet is összegyűjtöttek.

Voltak napok, amikor majdnem feladtam. Lehet, hogy soha nem fog működni. Végül viszont felismertem, hogy egyre kevesebbet kellett a székbe parancsolnom őket (és ekkorra már a táblás rendszer is beindult, amely a egyéni vétkeket fedték le). A ház lassan sokkal békésebbé vált.

Ezt a két módszert (a székeket és a táblát) használtam arra, hogy otthon rendet teremtsek. Ugyanekkor az emberi elmével kapcsolatban egyre több mindenre tanítottam meg a srácokat. Megtanulták, hogy a TR-ek segítségével a bankjukat képesek megtanulni irányítani, és hogy képesek megtanulni másokkal ténylegesen kommunikálni.

Soha nem dőltem be olyan ürügyeknek, hogy ő kezdte el, vagy hogy én semmit nem csináltam. Több más alapvető elképzelés mellett azt is megtanítottam nekik, hogy egy veszekedéshez ketten kellenek, egyikük egyedül erre ugyanis egyáltalán nem képes.

Sokszor megpróbáltak rávenni arra, hogy a vitáikban döntőbíráskodjak, de ebbe a csapdába soha nem estem bele, Amikor a szegény ártatlan áldozat odajött hozzám és arról próbált meg meggyőzni, hogy ő tényleg semmit nem követett el, csak meg kellett kérdeznem, hogy Mit tettél, amellyel ezt a problémát elősegítetted, vagy Mit tehettél volna, hogy megakadályozd?

Erre mindig tudtak válaszolni.

Így mindig összetoltuk a székeket, amikor valami miatt összekülönböztek. Fokozatosan megtanulták, hogy el lehet kerülni a másokkal való konfrontációt (és ez a képességük azóta az otthonuktól távol is a javukra vált).

Hamarosan a cselekedeteikért egyre több és több felelősséget kezdek el vállalni. Meglepő módon végül egyáltalán nem utáltak meg, ugyanis megértették a székek célját.

Egy nap, amikor leugrottam a boltba és a fiúkat magukra hagytam, visszatérve a székben találtam őket, az órán pedig még két perc volt hátra. Én egy szót sem szóltam. Amikor a csengő megszólalt, felkeltek, Lee lekapcsolta az órát, majd elballagtak játszani. Soha nem kérdeztem meg tőlük, mi vezetett az önfegyelmezéshez. A megfelelő megoldást választották, és csak ez számított.

Meglepő módon a legtöbb gyermek élvezi a TR-eket. Sokuk a szervezetekben és a központokban végzik el a gyermekeknek szánt kommunikációs tanfolyamokat. Gyakran figyelem, ahogy a fiúk és a lányok tanulják a TR-jeiket, és általában szórakoztatóaknak találják őket, valamint büszkék arra, hogy jól végzik őket.

Egy hétvégén David, Paul egyik iskolai barátja látogatott meg minket. Paul és Lee valami kisebb szóváltásba keveredett, így rájuk szóltam, hogy a székbe, fiúk.

Amikor végeztek, hallottam, ahogy David Pault kérdezgeti: Most komolyan ott kell ülnöd és a testvéredet kell nézned? Fúj! Ebbe belehalnék!

Paul biztosította, hogy ennyire nem rossz a helyzet, valamint elmagyarázta azt, hogy miért is végzik ezeket a gyakorlatokat.

Néhány héttel később kocsival felvettük Davidet, hogy egy újabb látogatásra hazavigyük.

Miközben vezettem, hallottam, amint David megkérdezi Pault, hogy Lee-vel még mindig le kell-e ülniük a székbe. Paul azt válaszolta, hogy Ó, igen. Amikor szükségünk van rá.

Tudod, meséltem erről anyának, de ő semmit sem csinált – sóhajtott fel David vágyakozva, majd hozzátette: Még mindig csak üvöltözik velünk.

Az évek múlásával a TR-eknek más előnyei is megmutatkoztak. Paul az osztály előtt tartott előadásai alatt tanúsított higgadtságáért több tanártól is dicséretet kapott. Kétségtelen, hogy a legtöbb gyermek hihetetlenül ideges, amikor először beszédet kell tartania. A kezüket folyamatosan ki-be dugdossák a zsebükbe, mocorognak, zörgetik a papírjaikat vagy vakaróznak. Paul ezzel szemben képes volt nyugodtnak és összeszedettnek látszani.

Ahogy a gyermekek a TR 0-ban egyre jobbak lettek, hagytam, hogy a fejlettebb gyakorlatokat is elvégezzék, sőt néha én magam is leültem velük dolgozni. Mire odáig jutottunk, hogy Angliába mehessünk professzionális tanfolyamokat végezni, már képesek voltak arra, hogy hivatalos tanfolyamokat végezzenek el (Lee a gyermekekkel, Paul pedig a felnőttekkel).

Most már nincs szükségünk ilyen fegyelmezési módszerekre, de néha, egy új ismerős kedvéért a fiúk még nevetve és szeretettel szokták felemlegetni a szék-ben töltött sok-sok órájukat.

A fegyelmezés érdekében elkövetett erőfeszítéseimért a legszívmelengetőbb jutalmat néhány évvel ezelőtt Paultól kaptam.

Éppen autóztunk és ő az iskoláról beszélt, pontosabban arról, hogy nagyon sokan nem csinálják meg a házi feladatukat. Ezen túl megemlített egy lányt, aki arról kérdezte, hogy előző este megnézett-e egy tévéműsort. Ő pedig azt válaszolta, hogy Nem, nekünk nem szabad hétköznap este tévét nézni.

A lány elborzadva kérdezte: Ó, ezt hogy bírjátok ki? Az egész családom meghalna, ha nem nézhetne tévét. Mi minden este nézzük.

Paul enyhén gúnyosan meg is említette nekem, hogy ez a lány tanulmányi eredményeiből elég egyértelműen meg is látszott.

Egyszerűen nagyobb fegyelemre van szüksége. Szerintem a legtöbb ember egyáltalán nem tudja, hogy a gyermekét hogyan fegyelmezze.

Pár perccel később azzal lepett meg, hogy azt mondta: Tudod anya, más szülőkhöz képest sokkal több szabadságot kapunk tőled.

Megkönnyebbültem és fellelkesedtem. Képes volt saját magától felismerni a fegyelem és a büntetés, valamint a szabadság és az élvezetek hajszolása közti különbséget.

A tizenegy éves fiam eme felismerésének emlékét soha nem cserélném el egy Jaguarra és egy nercbundára sem.

A nagyobb eredmények közül ez volt az első.



4. fejezet

Civilizált kommunikáció

Az ember annyira halott, amennyire képtelen kommunikálni. Annyira élő, amennyire képes kommunikálni.

– Dianetika 55!

A lakásban jó kommunikációs képességek nélkül lehetetlen fegyelmet tartani. A gyermekeknek értenie kell, hogy mit teszel.

Azok után, hogy a reaktív viselkedést felvázoltam, valamint módszereket találtam ki arra, hogy azok ellenőrzés alá kerüljenek, a rossz magaviseletről nem kellett sokat beszélni. A kommunikációt képesek voltunk úgy használni, hogy a dolgokat sokkal konstruktívabb módon vitassuk meg, az otthoni légkört pedig sokkal vidámabb szintre emeltük. Ahelyett, hogy dörgedelmes értekezéseket tartottam volna arról, hogy hogyan kellene viselkedniük, képes voltam az időt azzal tölteni, hogy a gyerekekkel együtt olvassak, vagy hogy mindegyikünket érdeklő témáról beszélgessünk.

A gyerekekkel folytatott kommunikáció megalapozása létfontosságú, ugyanis akár tetszik, akár nem, minden nevelésük során elért eredménynek ez az alapja.

A legalapvetőbb szinten ez az egyetlen módszer arra, hogy egy problémát megoldjunk vagy egy félreértést tisztázzunk. Később a kommunikációt oktatásra és útmutatásra használhatjuk. Legmagasabb szinten pedig, amikor már semmilyen komoly problémánk nem maradt, a kommunikáció az élet jutalma. Kommunikáció nélkül semmi nem létezik.

Természetesen egy mosogató felett töltött elkeserítő nap után legtöbbünk kilencvenkilenc olyan dolgot ki tudna találni, amit inkább csinálna, minthogy egy háromévessel érdekfeszítő beszélgetéseket folytasson. Noha közhelynek hangzik (történjék véletlenül vagy naivitásból), a legjobb megoldás az, ha kitartunk. A jó kommunikáció a legjobb ismert eszköz arra, hogy a szülői állapot veszélyein átevezzünk.

Amint egy kisbaba megszületik, azonnal és sokat kell hozzá beszélned. A születése után nem sokkal szánj időt arra, hogy bemutatkozol neki, valamint ismertesd meg a családjával és a környezetével. Ez lehet, hogy egy abszurd ötletnek tűnik, de amíg nem próbáltad, ne vesd el.

Lee-vel a születése után néhány órán keresztül így beszélgettem. Elmeséltem neki, hogy ki vagyok, hogy hívják, hol vagyunk, továbbá a közeli terveinkről is szóltam néhány szót. Ahogy beszéltem hozzá, egyre nyugodtabb és csendesebb lett. Amíg a kórházban voltunk, több nővér is megjegyezte, hogy Lee volt az egyetlen csecsemő, aki az etetési idő előtt legalább egy órával nem ordított torkaszakadtából. Amikor mentek hozzá, hogy felvegyék, mindig ébren, de nyugodtan feküdt ott.

Így még ha nem is gondolod azt, hogy a kisbaba megért téged, emlékezz arra, nem a hentestől hozott tölteni való pulykával foglalkozol, hanem egy testbe zárt szellemi lénnyel, és minden lény szeret kommunikálni.

A kisbabához tisztán és tisztelettel beszélj. Noha a játékokra és a bohóckodásra is kell időt szánni, a folyamatos gügyögést és összefüggéstelen zagyvaságot inkább a papagájra kell szánni.

Azok a gyerekek, akik részt vesznek a kommunikációban, sokkal boldogabbak lesznek, valamint ennek következtében korábban (és jobban) megtanulnak beszélni.

Amikor egy gyerek elkezd kérdéseket feltenni (és ezt nem lehet elkerülni, fel fogja tenni a kérdéseit), őszintén válaszolj neki, ne az ő kárára fogalmazz ködösen vagy gúnyosan.

A kommunikációról még rengeteg mindent el lehet mondani, ugyanis a gyermeknevelés minden szögletét átszövi, de ebben a pillanatban csak egy részét emelném ki.

Az auditálás az a tevékenység, amelynek során egy preclear-nek nevezett személynek az auditor kérdéseket tesz fel. Ahhoz, hogy az auditálás folyamatát elősegítse, Ron Hubbard kifejlesztette az auditálási kommciklus-t. Ez a nagymértékben egyszerűen és pontosan meghatározott kommunikációs ciklus az egyik oka az auditálás során elért látványos eredményeinknek. Noha ezen kommunikációs ciklus jól meghatározott leírása a mindennapi társalgásokba nem illeszkedik bele, alapelvként használva mindegyikünket hozzásegítheti ahhoz, hogy másokkal jobb kapcsolatot alakíthassunk ki. Egy jó kommunikációs ciklussal hihetetlen eredményeket lehet elérni.

Az igazat megvallva teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ezen a bolygón a szcientológia oktatja az egyetlen civilizált kommunikációs formát.

Az alapjaira lecsupaszítva egy auditálási kommunikációs ciklus egy kérdés feltevéséből, annak megválaszoltatásából és a válasz nyugtázásából áll.

Noha egy átlagos beszélgetés során nem teszünk fel kérdéseket, másoktól legtöbbször mégis rengeteg választ vagy megállapítást kapunk. Ezeket nyugtázni kell. A mindennapi párbeszédek egyik legnagyobb gyengesége a nyugtázás hiánya.

Egy nyugtázás egyszerűen abból áll, hogy jelezzük egy másik személynek, hogy hallottuk őt vagy hogy észrevettük, hogy mit tett. Ez lehet egy egyszerű Ez kedves, rendben van vagy értem. Bármely szó megteszi, ha ezzel a másik személy tudtára adjuk, hogy hallottuk őt, vagy hogy észrevettük, hogy mit is tett.

Emlékszem arra, hogy egyszer egy anya arról panaszkodott, hogy Folyamatosan beszélek a gyerekhez, de soha nem válaszol nekem. Az esetek felében azt sem tudom, hogy egyáltalán meghallott-e.

Igen, ez a legidegesítőbb. A legjobban az zavar minket, ha nem nyugtáznak, ugyanis egy gondolat vagy egy tevékenység elvégezetlenül, a semmiben lógva marad. Viszont amikor egy ilyen panaszt hallok, az anyáról egy dolgot biztosan kijelenthetek: a gyermekét nem nyugtázza megfelelően.

A civilizált kommunikációt példákon keresztül tanítjuk. Látok olyan szülőket, akik a gyerekeiknek úgy adják sorban az utasításokat, hogy bármelyik elvégzését nyugtáznák.

Ilyen körülmények között a gyerekek a szülői utasításokkal szemben hatalmas közönyt építenek fel.

De miért?

Azért, mert számára az élet az elkezdés folyamatos sorozatából, ellenben a megállás teljes hiányából áll.

Egy akcióciklus egy bizonyos tevékenység elindulásából, folytatódásából és befejeződéséből áll. Egy ilyen akcióciklus mindegyikünk számára előnyös (noha a reaktív elme ezt erősen ellenzi).

A nyugtázás segít befejezni a ciklust. Azt mondja, hogy jól van vagy hogy ennek vége. Ha egy gyermek mentális egészségén (és azon az általános hajlandóságán, hogy bizonyos dolgokat megtegyen) javítani szeretnél, segíts neki abban, hogy a ciklusait befejezze. Amikor mond neked valamit, nyugtázd. Amikor megválaszolja a kérdéseidet, nyugtázd. (Esetenként arra is próbáld meg rávenni, hogy ha egyszer már feltetted, akkor a te kérdéseidet is válaszolja meg.) Amikor egy neki kiosztott feladatot vagy tevékenységet elvégez, nyugtázd.

Amikor valamire utasítod, ellenőrizd, hogy elvégezte-e. Ez is nagy mértékben segíti abban, hogy a ciklusait befejezte. Ha hagyod, hogy a gyerek valami elvégzéséről lebeszéljen, akkor legközelebb, amikor valamire megkéred, sokkal több ellenkezést fogsz tapasztalni. Ha nem követed figyelemmel, hogy az utasításodat végrehajtották-e, a jövőben kirívó engedetlenséggel fogsz találkozni.

Kisfruska a játékait a nappaliban szétszórva hagyja. Az anyja azt mondja neki, hogy szedje őket össze és tegye be a dobozba. A gyerek nem hallgat rá. Az anya kimegy egy időre. Később, amikor észreveszi, hogy a játékok még mindig ott vannak, a gyermeke helyett összeszedi azokat. Ez a pillanatnyi megingás később többórányi idegeskedésébe fog kerülni.

Az anyának ehelyett jó kommunikációba kellett volna kerülnie Kisfruskával, egy-két percet beszélgetnie kellett volna vele, mielőtt újra megkéri, hogy a játékait tegye a dobozba. Ezt addig kellett volna folytatni, amíg a gyerek nem engedelmeskedik neki. Semmilyen körülmények között nem szabad engednie, hogy a felszólítását ne hajtsák végre. Ha a gyermeke már hozzászokott ahhoz, hogy engedetlenkedik, meg kellett volna fognia a kezét, rá kellett volna tennie egy játékra, be kellett volna tennie a dobozba és azt mondani neki, hogy köszönöm. Ezt addig kellett volna folytatnia, amíg a rendrakást magától el nem kezdi folytatni. Lehet, hogy türelmet igényel az, hogy az utasítások végrehajtását megvárjuk, de a kezdeti állhatatosság később az idegrendszerének összeomlásától fogja megmenteni.

Fektess nagy hangsúlyt a gyermekek felé történő és a tőlük jövő kommunikációra.

Amint a fiaimmal a helyes kommunikációs formát elkezdtem alkalmazni, azt ők is hamarosan a magukévá tették. A civilizált kommunikáció alapelveit a villával egyél, ne kézzel jellegű intésekkel együtt neveltem beléjük, és egészen természetessé vált a számukra. Valójában a kommunikációjuk jobb, mint az asztalnál tanúsított viselkedésük, de azért ez fontosabb is.

Létezik egy szakmai kifejezés a nyugtázás hiányára. Ezt K/F-ezés-nek (kérdezz-felelek-nek) hívják. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy nem hagyjuk, hogy valaki befejezzen egy ciklust. Ha Csiguci azt állítja, hogy finom a krumpli, és mi azt mondjuk, hogy , akkor ez egy nyugtázás. Ha viszont azt feleljük, hogy miért nem eszed meg a répát?, akkor ez K/F. Ez nem azt jelenti, hogy a répákról soha nem szabad említést tennünk, csak azt, hogy mielőtt egy új kommunikációs ciklus indítunk, Csiguci megállapítását el kell fogadnunk és ezt a kommunikációs ciklust le kell zárnunk.

Lee a K/F-ezés jelentését még azelőtt megtanulta, hogy rendesen ki tudta volna mondani. Az első óvodában töltött napja után megkérdeztem tőle, hogy hogy tetszett neki. Mókás volt, válaszolta, de az óvónénik tényleg nagyon sokat kájefeznek.

Noha a kommunikációs képességei folyamatosan fejlődtek, voltak olyan időszakok, amikor úgy éreztem, hogy Lee egy kis csiszolásra szorul, mint az egyik nap, amikor hallottam, hogy azt kiabálja a barátainak: Még annyit sem tudtok, hogy azt válaszoljátok, hogy oké, amikor mondok nektek valamit?

Meglepődtem, amikor Lee óvónői említették, hogy milyen csodálatosan viselkedik. Nem tudtam elképzelni, hogy a betöretlen utódaimról bárki is ilyet állíthasson. Később rájöttem, hogy ez a kommunikációs ciklusa miatt volt lehetséges. Természetes volt számára, hogy rendben-t mondjon, amikor mondtak neki valamit, és köszönöm-öt válaszoljon, amikor kapott valamit.

Addig nem becsültem eléggé a nyugtázás hiányát, amíg Paul egy nap, hetedik osztályosan fellelkesülve jött haza. Az angolórája után – mesélte – a tanárnő visszahívta az asztalához. Paul, ma három ötöst írok be neked a naplóba. Paul erre zavarba jött, ugyanis egyáltalán nem volt könnyű ettől a tanártól ötöst szerezni. Ma három alkalommal – amikor szétosztottam a könyveket, amikor visszaadtam a házi feladatokat és amikor jó hétvégét kívántam nektek – te voltál az egyetlen, aki megköszönte.

Nagyon megsajnáltam ezt a tanárnőt, ugyanis teljesen ki lehetett éhezve arra, hogy az erőfeszítéseit nyugtázzák.

Azóta sem felejtettem el, hogy a környezetemben úgy tudok valakit a legjobban segíteni, ha a segítségüket, a támogatásukat vagy egyszerűen a rendszeresen végzett munkájukat megköszönöm. Valójában ezek a fárasztó rutinmunkák azok, amelyek esetében a leginkább szükségünk van a nyugtázásra.

Ha háziasszony vagy, akkor képzeld el, hogy mennyire jólesne, ha valaki megköszönné az összes ételt, amit megfőztél, a több ezernyi edényt, amit elmosogattál (most inkább ne firtassuk a pontos számot), a ruhákat, amiket elmostál és az orrokat, amiket megtöröltél. Ugye.

Ha férj vagy, akkor valószínűleg nem zavarna, ha megmondanák, hogy mennyire jó is az, hogy ennyit dolgozol a családodért, ilyen sok mérföldet vezettél, ennyi füvet lenyírtál ilyen sok elromlott kütyüt megjavítottál és hogy ennyi fizetésről lemondtál.

Senkit sem zavarna, ha valaki észrevenni, hogy az életnek nevezett bonyolult felépítmény egyik kis sarkát mi tartjuk meg.

A gyermekek már kiskoruktól kezdve segíteni akarnak és szeretik, ha ezért őket elismerik. Így amikor egy kis kétéves három összenyomott pitypangot és földigilisztát ad neked, akkor ezt az ajándékot ugyanolyan udvariasan kell megköszönnöd, mintha egy királytól egy tucat orchideát kaptál volna.



5. fejezet

Mit kommunikáljunk?

A kommunikáció minden dolog oldószere. Mindent felold.

– A gondolkodás alapjai

Azon túl, hogy a gyermekeimet a kommunikáció mikéntjeire tanítom, arra is hangsúlyt fektetek, hogy úgy egyáltalán kommunikáljanak. A ház egyik szabálya az, hogy amikor bizonytalan vagy, kommunikálj.

Ez segített akkor, amikor valamilyen panasz vagy veszekedés részleteit kellett kicsikarni. Amikor a felszínre kerültek, a problémákat már könnyen lehetett orvosolni.

Egy gyermek kommunikációját semmiképp sem szabad akadályozni, ugyanis számára ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megváltozzon vagy hogy fejlődjön. A legkegyetlenebb dolog, amit vele tehetsz az, ha megtiltod neki, hogy beszéljen. Néhány szülő azért hallgattatja el a gyermekét, mert ki nem állhatja a folyamatos fecsegését. A legtöbben embernél viszont a nem megfelelően nyugtázott kommunikáció az oka annak, hogy be nem áll a szája, ugyanis csak azt szeretnék elérni, hogy meghallgassák őket.

Ha a gyermeked folyamatosan megszakít vagy valamilyen más módon próbálja felkelteni a figyelmed, akkor egy bizonyos fajta kommunikációból nem jut elegendőhöz. Az a puszta tény, hogy otthon egész nap együtt vagy vele, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az általa megválasztott kommunikációnak elegendő figyelmet szentelsz.

Próbálj meg a gyermeket valamennyi saját maga által megválasztott kommunikációhoz juttatni. Lehet, hogy valamilyen játékon, egy könyv olvasásán vagy labdázáson keresztül szeretne veled kommunikálni. Ha húsz percet azzal töltesz, hogy egy újságot elolvastok és a benne található képeket és történeteket megbeszélitek, akkor a kommunikációs igényeit teljesen ki tudod elégíteni és több órányi olyan időszaktól szabadulsz meg, amikor a rosszalkodásai miatt a figyelmed meg kell osztanod.

Ha egy gyerek az akarja mondani, hogy utállak, akkor engedd meg neki. Nyugtázd. Jó eséllyel az egész dologtól ott helyben megszabadul.

Ha valamilyen mocskos kifejezéssel tér haza, vizsgáld meg, hogy ismeri-e a kifejezés jelentését (és gyakran nem ismeri). Magyarázd el neki az ezekről a szavakról alkotott vélekedéseket, de ne tiltsd meg a használatát. Tudasd vele, hogy ez az ő saját döntése, de bizonyos körökben (beleértve a többi szülőt is) sokkal népszerűbb lesz, ha nem használja azokat. Ha viszont erre túl nagy hangsúlyt fektetsz, akkor előtted angyalként fog viselkedni, mások előtt pedig úgy fog káromkodni, mint egy kocsis. Ezzel pedig a közmondásos strucc szerepébe fogsz kerülni, aminek viszont az a következménye, hogy sok homok kerül a füledbe.

Ezt a nyitott kommunikációs elvet leginkább a szex témakörével kapcsolatban tarts meg. Ha ezzel kapcsolatban a gyermekeddel nem kommunikálsz szabadon (és nem hagyod, hogy a gyermeked is szabadon kommunikáljon veled), akkor amint eléri a pubertáskort, elveszíted őt.

Képesnek kell lennie elmondania azt, amikor először önkielégít. Inkább Madame Páváskodó nagy szerelmei-nek egy példányát kellene olvasnia, nem pedig az alantas könyveket áruló boltok mögött kellene a haverjaival mindenféle kétes üzletet lebonyolítania.

Nem a szexuális késztetés okozza az ember eltévelyedését, az ugyanis ebben elég kis szerepet játszik. A szex legtöbb kárt okozó része az a titkolódzás és rejtély, amivel gyakran körbeveszik.

A gyermeked felé a kommunikációs vonalaidat tarts nyitva és érd el, hogy semmi akadály ne legyen rajtuk.

A fiaim a legtöbb témával kapcsolatban ismerik a véleményemet. Ezentúl ismerik a társadalom szabályait és erkölcseit is. Ezektől teljesen függetlenül viszont hagyom, hogy bármit elmondhassanak nekem.

Így függetlenül attól, hogy megbocsátom-e nekik azt, amit tettek, tudják, hogy bármikor szabadon beszélhetnek róla nekem.



6. fejezet

Probléma, vagy a probléma megoldója?

Paul beszaladt a házba. Anyu, megengeded, hogy Jerry-t orrba vágjam?

Nem, válaszoltam. Mi a baj?

Erre egy hosszú és bonyolult történetet adott elő Jerry tetteiről. A fiú Paul egyik ellensége volt. Később Pault rávettem arra, hogy minden kapcsolatot szakítson meg vele. Ekkor viszont még fejest ugrottam a zavarosba és megpróbáltam a Jerry-vel kapcsolatos nehézségeit megoldani. Többfajta tervet javasoltam, ő pedig mindegyiket leszólta vagy kinevette. Végül elkezdtem gyanakodni és megkérdeztem: Várj egy percet! Pontosan mi is a probléma?

Az engedélyedet kérem arra, hogy orrba vágjam, ugyanis megérdemelte.

Nem akarod vele rendbe hozni a problémáidat?

Nem, csak be akarok húzni neki egyet.

Oké, most már értem. A válaszom nem, nem engedem meg, hogy behúzz neki. Ez érthető?

Ebből az esetből rengeteg hasznos dolgot megtanultam. Először is, mielőtt valakinek megpróbálsz segíteni, jöjj rá, hogy pontosan mi is a problémája. Ezentúl hasznos megtudni, hogy csak egy elfogadható megoldás létezik-e, ez ugyanis egy reaktív megoldás lesz. Ez azt jelenti, hogy nem az összes résztvevő számára lehető legjobb megoldás foglalkoztatja őket. Valakit orrba vágni reaktív megoldás.

Továbbá arról is érdemes megbizonyosodni, hogy az illető tényleg meg szeretne-e szabadulni a problémától. Lehet, hogy beszél róla, de nem kéri a segítséged. Ha máshogy gondolod, akkor egy körfűrészbe ütöd az orrodat.

Annak, hogy valaki ragaszkodik egy problémához, számos oka lehet. Lehet, hogy az életében túl kevés problémája van, vagy valamilyen aberrált célja miatt van rá szüksége (mert annak segítségével nem kell iskolába vagy dolgozni mennie). Talán valamilyen befejezetlen kommunikáció vezetett a problémához (és egy levél, egy kérdés vagy egy telefonhívás helyrehozna mindent). Esetleg ha valamilyen ártó tettet követett el egy terület vagy valaki más ellen, akkor azon a területen vagy azzal a személlyel szemben problémái lesznek.

Amikor valaki elmondja a problémáját, ne feledkezz meg az egyszerű nyugtázás hatalmáról.

A tizenéves lány azt mondja: Azt hiszem, nem megyek el a buliba, ugyanis félek, hogy senki sem kér fel táncolni.

Itt kell azt mondanod, hogy oké.

Ez lehet, hogy a probléma végét jelenti. Elmondta a reaktív megoldását: nem fog táncolni.

Egy egyszerű nyugtázás segíthet neki abban, hogy ennek a megoldásnak a ciklusát befejezze, és többet érhet, mint egy tucat bátorítás.

Miután a kelepcék némelyikét már felismertem, néhány ravasz módszert eszeltem ki arra az esetre, ha a fiúk valamilyen problémával jelentkeznek. Néha egy egyszerű oké elég volt. Ha mégsem, akkor félig gúnyosan megkérdeztem, hogy Van ennek a problémának valami célja? vagy Biztos, hogy meg akarod oldani a problémádat? Semmilyen értékes dologtól nem akarlak megfosztani.

Ők pedig hamarosan megértették a finom célozgatásaimat, és csak akkor meséltek a problémáikról, ha tényleg segítséget kértek hozzá.

Nyolcadikos korában egy napon Paul azt mondta: van egy problémám és szeretném megoldani.

Rendben. Mi az?

Ő pedig elmesélte, hogy az egyik tanáruk folyamatosan bosszankodott, mert ahogy kilépett a teremből, néhány osztálytársa éktelen lármát csapott. Ennek megoldásaként a tanár az egész osztályt extra feladatokkal büntette. Ezt azzal magyarázta, hogy a rendetlenkedők majd meg fogják sajnálni az igazságtalanul többletmunkához jutott többi tanulót és így maguktól is megjavulnak.

Paullal mindketten tudtuk, hogy a tanár feltételezése nem működőképes, és nyilvánvaló volt, hogy a helyzet kezelése több kommunikációt igényelt. Viszont – mondta Paul – nem akarom, hogy úgy hangozzék, mintha a tanárnál többet tudnék.

Megkértem Pault, hogy találjon olyan dolgokat, amiket a tanárnak hajlandó lenne elmondani. Végül sikerült egy neki tetsző tervet kitalálnia. A szobájába ment és felvázolt egy kérelmet, amelyen azt javasolta, hogy a békés tanulóknak a terem egyik oldalába kell ülnie, a rendetleneknek meg a másikba. Extra feladatokat csak a hangoskodóknak kellene adni. A jó oldalon lévő tanulók irányítanák ezt az egész rendszert, és szavaznák át a saját oldalukra azokat a rossz oldalon lévőket, akiknek a viselkedése fejlődést mutat.

A következő napon Paulnak sikerült néhány támogatótól aláírást szerezni és ezt az oktatónak is bemutatta. A tanár meglepődött Paul kezdeményezőkészségén. Beszélgetés közben Paul alkalmat talált arra, hogy elmondja: Tudja, azok a fickók szerintem nem igazán bánják, hogy nekünk is extra feladatokat kell végeznünk. Ők nem így gondolkodnak.

Egy pillanatnyi gondolkodás után a tanár azt felelte: Igaz. Ebben igazad van.

Az oktató annyira elégedett volt Paul érvelésével és erőfeszítésével, hogy a tömeges büntetési módszereivel azonnal felhagyott. Noha a kettéosztott osztálytermes elképzelést soha nem vezette be, a gyermekeket sokkal hatékonyabban kezdte el kezelni. Paul számára a probléma megoldódott.

Ezzel én is elégedett voltam. Miközben az osztály többi része az őket ért igazságtalanság miatt háborgott, Paul volt az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy a helyzetet rendbe lehet hozni és aki ennek érdekében lépéseket is tett.

Ha olyan valakin szeretnél segíteni, akinek nagyon kevés problémája van, akkor a biztos kudarccal kacérkodsz. Az emberi természetnek része az, hogy problémákra van szüksége. Ez teszi érdekessé a létezést, nélküle minden sokkal üresebb lenne.

Egyszer egy magányos nő szomszédságában laktam. A férje nagyon sokat dolgozott, nem voltak gyerekeik és kevés dolog kötötte le a figyelmét. Egy nap egy kutyájával kapcsolatos problémát kezdett el hosszasan fejtegetni. Végül amikor egy olyan javaslatot tettem, ami egyből megoldotta volna a problémáját, kifakadt: Ezt egyáltalán nem érted!

Igaza volt, tényleg nem értettem. Noha nekem semmilyen kutyával kapcsolatos problémára nem volt szükségem, neki volt. El akartam venni az egyik problémáját, miközben neki már így is túl kevés volt.

Mindenki lelki egészsége számára létfontosságú, hogy a megfelelő számú problémával rendelkezzen. Valaki egyszer azt mondta, hogy ha egy munkát el akarsz végeztetni, egy elfoglalt embernek add oda. Ha a munkát olyan valakinek adod oda, akinek túl kevés tennivalója van, akkor azt elfogadja, majd aggodalmaskodni és akadékoskodni fog, felnagyítja a benne rejlő nehézségeket és vonakodik elvégezni. Vagy lehet, hogy soha nem fog nekilátni.

Létfontosságú, hogy a kicsiknek a mozgásigényüket kielégítő mennyiségű elfoglaltságot nyújtsunk. A szcientológiában a randomitás szót szoktuk használni arra, hogy személy környezetében található véletlenszerű események mennyiségét leírjuk.

Mennyi be nem tervezett munka keletkezik egy nap? Mennyi további levelet kell még megírni? Mennyi váratlan telefonhívást vagy látogatást kell kezelni? Ezeknek az összege adja ki az adott nap randomitását.

Egyszer Paulnak elmagyaráztam a randomitást, megmagyaráztam neki, hogy a plusz randomitás azt jelenti, hogy több minden történik, mint amit valaki képes kezelni vagy elviselni. A mínusz randomitás egy olyan állapot, amikor túl kevés dolog történik ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésed. Az optimális randomitás pedig pont az a mennyiség, amitől az élet élvezetessé válik.

Az optimális randomitás személyről személyre változik. Amikor valakit az tesz boldoggá, hogy rengeteg dolgot kell kezelnie (mint egy telefonközpontosnak), annak a bonyolultsága valaki mást teljesen összetörhet.

Egy nap éppen készítettem az ebédet, olvastam a receptet, fél szemmel a húst figyeltem, közben pedig a fiúkkal beszélgettem. Ekkor megcsörrent a telefon és az újságkihordó hívott, hogy szeretné beszedni az előfizetések díját. Ekkor azt mondtam, hogy Na ez …

… a plusz randomitás. fejezte be Paul.

Sokkal több hangsúlyt fektettem arra, hogy Paulnak a mínusz randomitás problémáit kifejtsem, ugyanis a fiatalok leginkább ezzel futnak össze:

Például tegyük fel, hogy a fiúkkal ültök és nincs semmi dolgotok. Unatkoztok, ti pedig nem szerettek unatkozni, ugye? Így kerestek valami tennivalót. Ha ezt képesek vagytok analitikusan kezelni, akkor valami építő jellegűt és szórakoztatót fogtok találni. Ha pedig reaktívan álltok neki, akkor addig fogtok valakit bosszantani és zaklatni, amíg egyikőtök fel nem dühödik és össze nem vesztek, és még az is lehet, hogy valaki megsérül. Így az unalomból felfelé és lefelé is továbbmehettek, de mindkét esetben a mínusz randomitás problémáját próbáljátok megoldani.

Néhány nappal később hallottam, ahogy ezt az elméletet a barátaival alkalmazta a gyakorlatban. Monopolyt játszottak, amikor a játék kezdett unalmas lenni, a fiúk pedig kezdtek eldurvulni. Amikor ezt Paul észrevette, azt mondta: Rendben fiúk, ezt fejezzük be, inkább menjünk építsük tovább az erődünket.

Ha olyannal találkozol, aki mindig elfoglalt és elkésik, tudhatod, hogy a plusz randomitás állapotában van és általánosságban elmondható róla, hogy nem túl hatékony. Több mindent vállal el, mint amennyit kezelni képes, és így képtelen elvégezni a munkáját vagy rendbe hozni a környezetét.

A túl kevés tennivalóval rendelkező személy gyakran választ reaktív megoldásokat. Kisebb testi problémák miatt panaszkodik, nagyra fújja a kis dolgokat vagy a környezetében próbál bajt keverni. Ezt a viselkedést lehet tapasztalni az unatkozó háziasszonynál, az unalmas munkával rendelkező férfinál vagy a tétlen kisgyereknél.

Néhány tinédzser lustának tűnik, elhanyagolják a házi feladatukat vagy a házimunkát. Gyakran nincs annyi tennivalójuk, amennyitől célokat tudnának maguk elé tűzni.

Emlékszek arra, hogy egy tinédzser egy tanfolyamra járva minden héten több órát töltött a központunkban. Hamarosan azért, hogy néhány feladatot segítsen elvégezni, még többször is bejött hozzánk. Egy nap a fiú anyja az mondta: Vicces, de már nem kell Billel azon küzdenünk, hogy valamit elvégezzen. Elfoglaltabb, mint eddig bármikor, de minden nap iskola után egyből megcsinálja a házi feladatát és a ház körüli munkákban is sokkal szívesebben segít.

Azokat a fiatal fiúkat és lányokat soha nem sajnáltam, akiknek dolgozniuk kellett, csak azokat, akiknek semmi tennivalójuk nem akadt. Az elméje épségének megőrzése érdekében a gyermekeknek elegendő elfoglaltságot kell találni. Soha ne foszd meg a munkához és a hozzájáruláshoz való jogától.

A szülőknek is az optimális randomitás elérése köré kell szervezni az életüket. Ha túlzottan elfoglaltak, akkor a gyermekeikkel és a többi feladatukkal sem tudnak foglalkozni. Ha nem elég elfoglaltak, akkor a gyermekeikkel túlzottan hajszálhasogatók és kritikusak lesznek. (Mary, nem kellene Perryvel találkoznod. Mary, ne piszkáld a körmöd. Mary, nem ülsz rendesen a székben.) Ez ugyanis egy problémák létrehozására irányló próbálkozás egy olyan környezetben, amelyben túl kevés létezik.

Paul a randomitás-problémákat nagyon könnyen megtanulta felismerni.

Egy nap az egyik közelben lakó háziasszony valami kisebb vétkükért szidta meg Pault és barátait. Az egyik barátja azt kérdezte, hogy Mi a baja annak a vén szatyornak? Paul válasz az volt, hogy Ó, csak a mínusz randomitástól szenved.

Az mi, valami új betegség?

Nem, hanem a problémák hiánya. Nincs elég tennivalója.



7. fejezet

Biztonságos a gyermek számára az, ha valamit elmond neked?

Nagyon sok éven keresztül tettem fel ezt a kérdést: Kommunikálni vagy nem kommunikálni? Ha az ember ilyen súlyos bajba sodorta magát a kommunikációval, akkor természetesen abba kellene hagynia a kommunikálást. Ez azonban nem így van. Ha az ember bajba sodorja magát a kommunikációval, akkor tovább kell kommunikálnia. A megoldás a több, nem pedig a kevesebb kommunikáció, és ezt a rejtélyt negyed évszázadnyi kutatás és töprengés után megoldottnak tekintem.

– Dianetika 55!

Az egyik esti előadásom után egy férfi jött oda hozzám és azt mondta: Rengeteget beszéltetek arról hogy hogyan kerüljünk kommunikációba. Hát, kíváncsi lennék arra, hogy a fiammal ezt hogyan oldanátok meg. Egy szót is alig szól hozzám, folyton rosszkedvű és ha valami beszélgetésbe szeretném bevonni, akkor valami semmitmondó választ ad nekem vagy a saját álomvilágába merül el. Nem tudom, hogy mit tegyek vele. Minden tinédzser ilyen?

Sajnálatos módon túl sokuk tényleg ilyen. Mostanában szinte lehetetlen egy folyóiratba anélkül belenézni, hogy a fiatalkori bűnözésről, lemorzsolódásról vagy a tinédzserek lázadásáról ne olvasnánk.

A tudósok, pszichológusok és oktatók minden tudásukat bevetik, hogy a lázadó tinédzsereink problémáit megoldják és úgy tűnik, egyetértenek abban, hogy a problémák a felnőttek és a tinik közötti gyenge kommunikációra vezethető vissza. Itt viszont megállnak. Kerestem, de nem találtam olyan tanulmányokat, amelyek megmondanák, hogy ezzel a gyenge kommunikációval mit is kellene tenni, csupán fontoskodó, de semmitmondó közhelyeket kínálnak (Meg kell érteni, hogy ez a tinédzserek számára a zavarodottság és az érthetetlenség átmeneti időszaka. Több erőfeszítést kell tenni, hogy ebben a korszakukban jobban megértsék az élet bonyolultságát. …)

A kórt helyesen felismerték, de valódi gyógymódot nem tudnak ajánlani, és az ok felismerésére még remény sem mutatkozik.

Az okot és a gyógymódot a szcientológián belül találtam meg.

Az ok a szülők hibás meghallgatási szokásaiban gyökerezik, gyógyulás pedig csak megfelelő kommunikációval jön létre. Meghallgatás, megértés, nyugtázás. K/F nélkül. (Ami azt jelenti, hogy anélkül vagyunk a kommunikációját fogadni, hogy bármit is hozzátennénk).

Az a társalgás, amely egy átlagos otthonban, munkahelyen, iskolában vagy akár egy fogadáson folyik, ritkán több, mint egy K/F-művészek által rendezett minden-belefér előadás. Szinte minden megjegyzést, amit valaki tesz, azonnal visszautasítanak, megváltoztatnak, kijavítanak vagy megkérdőjeleznek. Ezek mind a társalgási K/F különböző megjelenési formái.

A K/F elkerülése, a másik kommunikációjának fogadása önfegyelmet és erős jellemet igényel (kérlek vedd észre, hogy azt mondtam, fogadni, ez nem szükségképp jelenti azt, hogy egyetérteni). Valójában az ilyen viselkedés lehet, hogy egyáltalán nem illik egy fogadásra. Ha te lennél az egyetlen, aki másokat tényleg meghallgat, túl népszerű lennél. Mindenki köréd gyűlne, hogy elmondhasson neked dolgokat, ez pedig a terhedre lehet. Könnyen beszorulhatsz az egyik sarokba, és nem fog hozzáférni a svédasztalhoz.

A kisgyerekekkel folytatott K/F viszont életveszélyes. Kezdetben egy tiszta és nyílt, szabad és rugalmas kommunikációs vonallal rendelkezünk. Ha viszont rosszul bánunk vele, a gyermek növekedésével párhuzamosan egyre távolabbra és vékonyabbra nyúlik, a tízes évek elejére pedig elszakadt gumiszalagként pattan vissza a meglepett szülőkhöz.

Következzék egy példa a K/F hiányára.

Lee esténként lefeküdt, játszott egy kicsit, majd kijött és azt mondta: Anyu, nem tudok elaludni.

Mindig csak annyit válaszoltam, hogy Értem.

Ő pedig két percen belül mindig elaludt.

Ez öt éven keresztül szinte minden este megtörtént. Néha a bébiszitter arra panaszkodott, hogy Lee-t nehezen tudja elaltatni. Tudtam, hogy a bébiszitter ilyenkor azt feltételezte, hogy Lee nem tudok elaludni kijelentése azt jelentette, hogy tennie kell valamit (fel kell kapcsolni a villanyt, mesét kell olvasni, inni adni kell neki). Pedig minden ilyen további tevékenység csupán a nem tudok elaludni mechanizmust tartotta életben.

Ron Hubbard az emberi elméről és kommunikációról egy nagyon értékes megfigyelést tett: Ha egy személy a reaktív elméjében megtekint valamit, és azt pontosan és valósághűen elmondja másoknak, akkor az többé nem fogja zavarni, feltéve ha olyan valakinek meséli el, aki megérti és nyugtázza őt.

A gyerekek valami őket zavaró dologtól ösztönösen úgy próbálnak meg megszabadulni, hogy azt apunak vagy anyunak elmondják.

Kis Boróka azt mondja: Félek a sötét ablaktól. Anyu tévesen megpróbálja megnyugtatni: Semmi nincs ott, amitől félned kellene, ez butaság.

Így Boróka ragaszkodni fog az állításához. Egy nyugtázás nem találná meg és nem kezelné a félelme forrását (az ugyanis sokkal korábbra nyúlik vissza), de véget tud vetni neki. Ha mégsem, akkor is legalább annyit elmond neki, hogy megértettelek. Ha a gyermek a lámpát égve akarja hagyni, hogy így ne féljen, anyának égve kell hagynia a lámpát. Az egyetlen dolog, amit anya nem mondhat a gyereknek, az az, hogy ne féljen.

Ez nem fog működni.

Mostanra talán már látod, hogy a kommunikációja visszautasításával a gyermekeket számtalan módon el lehet idegeníteni. Viszont (számára) az a legpusztítóbb, ha egy általa elkövetett ártó tett bevallását képtelen a szülő felé kommunikálni.

Mi az ártó tett? Bármi, amit elkövetünk (vagy nem tudunk megtenni) és ami bánt másoknak.

Billy elveszi a húgától a játékát. Ez egy ártó tett. Billy nem nyitja ki az ajtót a húgának, amikor odakint sír és nem éri el a kilincset. Ez is ártó tett. Ez első esetben tett valamit, a második esetben visszautasította, hogy megtegyen valamit. A húgát viszont mind a két esetben megbántotta.

A gyermekek lelki egészségét nagymértékben erősíti az, ha biztonságossá teszed a számára, hogy beszéljen hozzád, biztonságossá teszed a számára azt, hogy elmondhassa az ártó tetteit és így a lehető leghamarabb rendbe hozhatod azokat. Amikor még nagyon kicsi, megpróbálja elmondani őket, és ez az a pont, ahol a szülők az első hibáikat elkövetik.

Kis Abigél a strandon játszik. Odamegy anyuhoz és azt mondja: Fejbe vágtam azt a lányt.

Ha anyu nagyon okos, akkor csak annyit mond, hogy Köszönöm, hogy elmondtad.

Ennyi az egész.

Ha anyu úgy viselkedik, mint a legtöbben, akkor azt fogja mondani: Mit tettél, ez nagyon csúnya dolog volt! Soha nem szabad kislányokat megütnöd! Ezért el leszel fenekelve!

Abigél megérti az üzenetet. Nem azt, hogy nem szabad lányokat megütni, ezt már eddig is tudta. Ehelyett azt tanulta meg, hogy Nem szabad anyunak elmondani, ha valami rosszat tettem, mert akkor elfenekelnek.

Így figyelmetlenségből az anya megteszi az első lépéseket afelé, hogy a gyermek számára ne legyen biztonságos, hogy beszéljen hozzá. Hamarosan el fog kezdeni visszatartani, azaz az általa elkövetett helytelen cselekedetekről senkinek sem fog beszélni.

Ha egy kutyát minden alkalommal megrúgsz, amint belépsz az ajtó, a kutya hamarosan megtanulja, hogy elrejtőzzön, amikor a lépteidet meghallja. Ha egy gyermeket megbüntetsz azért, mert kommunikál, akkor hamarosan felhagy a kommunikációval.

Elgondolkozhatsz azon (és minden okod megvan rá), hogy hogyan fogja a helyeset a helytelentől megkülönböztetni, ha mindenre, amit tesz, csak annyit mondunk, hogy rendben. Ez a szülői feladatunk része. A társadalom által helyesnek tartott viselkedésre tényleg meg kell tanítanunk. Ha azt látjuk, hogy valamilyen mások számára káros vagy hátrányos tevékenységet folytat, közbe kell lépnünk, meg kell állítanunk és el kell magyaráznunk neki, hogy az a cselekvés miért is helytelen. A beismerő vallomás elfogadása nem azonos azzal, hogy elsiklunk ártó tettek felett. Nagyon fontos, hogy ennek a különbségnek tudatában legyünk. Az ártó tettet minden eszközzel állítsuk meg, de NE AKADÁLYOZD A KOMMUNIKÁCIÓJÁBAN.

Emlékezz arra, hogy a gyermek alapvetően jó, nem akar másoknak bántalmat okozni, és inkább mindannyiunkhoz hasonlóan támogatásra és elismerésre vágyik.

Ha valami rossz dolgot okozott, akkor azt megpróbálja helyrehozni. A lelki fájdalmakkal ugyanúgy megkeres, mint egy lehorzsolt térddel. Szeretné, ha segítenél neki abban, hogy ezeket a dolgokat helyrehozza. Egy lehorzsolt térdet sem ütögetnél meg utána még néhányszor kalapáccsal, ugye?

Tekintsük az első bekezdésben említett tinédzser példáját. Nem beszél a szüleivel. Nem tudják, hogy merre mászkál, mit csinál és kik a barátai. Tényleg biztos vagy abban, hogy nem ismeri a szülei vezetésről, lopásról, ivásról vagy magatartásról vallott elveit? Természetesen ismeri (hacsak az elmúlt tizenkét évben nem volt süket, néma és vak). Ezentúl ismeri a társadalom általánosan elfogadott normáit, valamint ismeri a tanárai és vallási vezetői nézeteit. Valószínűleg annyi legyél jó kioktatást kapott, hogy már torkig van az egésszel. Hadd biztosítsalak arról, hogy nem még egy kioktatásra van szüksége.

Megértő hallgatóságra van szüksége. Tudnia kell, hogy még nincs késő ahhoz, hogy a múltbeli tévedéseit és vétkeit helyrehozza. Azért képtelen a szüleivel beszélgetni, mert tudja, hogy a kommunikációját képtelenek K/F nélkül elfogadni.

Miután rengeteg tinédzsert auditáltam, bevallhatom, hogy egyiküknek sem volt szükséges megmondani, hogy valami rosszat tett, ezt ők maguk vallották be, és utána csodálatosan érezték magukat.

A szülők egy másik kérdést is fel szoktak tenni: Ha egy gyerek ártó tetteit fenyegetés és kritizálás nélkül elfogadod, akkor nem gondolod, hogy ezeket helyénvalónak fogja érezni és ezeket az ártó tetteket újra el fogja követni?

A válasz erre az, hogy nem. Fokozatosan fejlődni fog. Miután az ártó tetteitől megszabadult, tisztának fogja magát érezni és a lehető leginkább ilyennek akar megmaradni. Az ártó tettek elkövetésére irányuló belső kényszereit nem tudod törölni, ez auditálást igényel, viszont vissza tudod tartani attól, hogy ezeket az ártó tetteket összegyűjtse, és ez rendkívül fontos.

Miközben a Saint Hilli Különleges Eligazító Tanfolyamra (az angliai szcientológia főiskolára) jártam, Svédországból rengeteg egyetemi hallgató járt át hozzánk. Minden hétvégén egy tucatnyi új svéd érkezett, hogy az Eligazító Tanfolyam tanulóitól alacsonyabb szintű auditálást kapjanak. Kedves, szeretni való fiatalok voltak, de közülük meglepően sokan fogyasztottak kábítószert, LSD-ztek vagy szívtak füvet. A szcientológia irányelvei határozottan megtiltják a kábítószer-fogyasztók auditálását, így őket az etikai részlegre kellett küldeni, ahol megismertették őket az irányelveinkkel. Néha ahhoz, hogy auditálást kapjanak, egy bizonyos ideig várniuk kellett, hogy a kábítószerek kiürüljenek a szervezetükből.

Miután kapcsolatba került a szcientológiával, tudtommal közülük egyik hallgató sem nyúlt többé kábítószerhez, helyette tanfolyamra kezdtek járni és elindultak a clear állapot felé vezető úton. Most mindannyian keményen dolgoznak azon, hogy az otthoni barátaikat is megmentsék.

Emlékszem az egyik ilyen vidám tizenkilenc éves fiúra, akit nem sokkal Saint Hillbe érkezése után auditáltam. Kicsivel később visszament Svédországba, de nem sokkal azelőtt, hogy eljöttem volna Saint Hillből, visszajött, hogy további auditálást és képzést kaphasson. Azalatt a néhány hónap alatt, amit otthon töltött, pénzt keresett, néhány barátjával összeállt, hogy egy bérházat megvegyenek és így jövedelemre tegyenek szert, és néhány barátját rávette, hogy képzésért és auditálásért ők is eljöjjenek Saint Hillbe.

A szcientológiát megtárgyaló módszerei nem voltak túl konzervatívak, de sikere volt vele. A barátainak azt mondta, hogy Fiúk, ezt a szcientológiát ki kell próbálnotok. Felejtsétek el a füvet. Az auditálás az igazi élvezet.

Ez a fiú megpróbálja a korábbi vétkeit helyrehozni. Egyenesbe jött, és most elkötelezte magát, hogy ebben a barátainak is segítsen.

Ne amiatt aggodalmaskodj, hogy mi fog történni azzal a gyerekkel? Ehelyett inkább azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy mi történt vele?

Amíg a múltját rendbe nem hoztad, bizonyossággal senki jövőjéről nem állíthatsz semmit.

Amikor néha észreveszed, hogy egy gyermek valamilyen kárt okoz, jó ötlet, ha esélyt adsz neki arra, hogy a kárt rendbe hozza vagy jóvátegye.

Ha valamit tönkretesz, hagyd, hogy megjavítsa, eltakarítsa vagy kicserélje.

Néhány évvel ezelőtt észrevettem, hogy egy barátom több kisgyereke rászokott, hogy a falakat krétával firkálja össze. Hiába fenyegette, szidta és fenekelte el őket, a falakat rendszeresen kidekorálták.

Néhány évvel később én is arra léptem be a nappaliba, hogy Paul otthagyta a kifestőkönyvét áttért a falfirkákra és aggódva nézett rám. Nem szidtam meg, hanem megjegyeztem, hogy Látom, összefirkáltad a falat. Nos, megengedem, hogy a kedvemért letakarítsd.

Kapott egy szivacsot és egy vödör vizet. Nehéz munka volt és többször is segítségért könyörgött, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a munkát egyedül fejezze be. Időről időre bátorítottam. Miután nagy nehezen végzett, úgy döntött, hogy felhagy ezzel a művészeti ággal.

Több évvel később Lee is a nappali Michelangeloja lett. Egy napra.

Amikor Angliában voltunk, egy három éves kislány, aki ugyanabban az apartmanban lakott, mint mi, jött át látogatóba a nappalinkba. Miközben körülnézett, nekiütközött a teázóasztalnak és leverte a rajta lévő cukortartót. Megriadva kezdett kiszaladni a szobából, amikor visszahívtam, és megmondtam neki, hogy Ezt most takarítsd fel!

A következő néhány percben szorgalmasan a kezébe söpörte és a szemetesbe szórta a cukrot. Egy kis idő után diadalmasan jelentette ki, hogy Megcsináltam!

Rendben, jó munkát végeztél.

Nyilvánvalóan elégedett volt azzal, ahogy az ártó tettét rendbe hozta, valamint hogy még mindig barátok maradtunk.

A kutatásai során Ron Hubbard talált valamit, amit ártó tett-motivátor sorozat-nak nevezett el. Ez a következőképpen működik:

  1. Teszünk valamit, amivel másban kárt okozunk
  2. Visszatartjuk, azaz másoknak nem beszélünk róla
  3. Valamilyen káros dolog történik velünk.

A velünk történt ártalmas vagy kellemetlen dolgot motivátornak nevezzük. Ez után mindig igazoltnak érezzük az ártó tett elkövetését. Ron Hubbard nagy felfedezése az volt, hogy a motivátort mindig ártó tett előzi meg, és nem fordítva, ahogy azt a legtöbbünk hinni szeretné.

Most ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy egy láthatatlan kéz lenyúl az égből és az ártó tetteink miatt megbüntet minket. Ezt magunkkal tesszük. Ez az élet játszmájának egy eleme.

A láncot úgy lehet megtörni, hogy a gyermekekből kiszedjük az ártó tetteiket és a visszatartásaikat (vagy ahogy hívjuk őket, az O/W-iket [angol rövidítés az overt (ártó tett) és withhold (visszatartás) szavakra – a fordító]), és nem hagyjuk, hogy azok felgyűljenek. Ha a gyermek nagyon fiatal, akkor már a kezdetektől biztonságossá kell számára tenned a kommunikációt. Lee-vel ezt tettem. Ennek eredményeként ő soha nem érezte azt, hogy valamit vissza kell tartania tőlem.

A mindennapok része az, hogy mindent elmesél, amit ártó tettnek lehet gondolni vagy ami zavarja őt. Így lehet, hogy nem fürdik minden este, de tiszta elmével fekszik le, és ez sokkal fontosabb.

Ha a gyermeked idősebb és a K/F-ezés a szokásává vált, lehet, hogy sok türelemre lesz szükséged, hogy vele újra jó kommunikációt tudj kialakítani. Azzal kell kezdened, hogy tudatod vele, nem fogod megbüntetni azért, mert kommunikál. Újra vedd rá arra, hogy kommunikáljon veled. Először nem fogsz hatalmas eredményeket elérni. Ne is várd el. Az a legvalószínűbb, hogy minden elmondott ártó tettre kilenc motivátor (olyan dolog, amelyet vele tettek) fog jutni, és még azokat az ártó tetteket is igazolni fogja.

Némi szerencsével a kitartásod elnyeri jutalmát. Nekem ez Paul hét éves korában sikerült. Ő ugyanis minden nap összeverekedett a szomszédban lakó Johnnyval. Paul mindig ártatlan volt. Ő ütött először, vagy Elvette a teherautómat, esetleg Csak visszaütöttem.

Rendszeren elmondtam neki, hogy két ember nélkül elég nehéz verekedni. Nem számít, hogy a másik mit tesz, addig nem verekedhetsz, amíg úgy nem döntesz, hogy verekedni fogsz. Paul azon vágya, hogy igaza legyen, annyira erős volt, hogy egy darabig eltartott, amíg ez az elképzelés eljutott hozzá. Egy napon viszont az igazság győzött. Paul sírva jött haza, a háttérben pedig hallottam, ahogy Johnny üvöltve szalad haza. Mi történt? – kérdeztem.

Dacosan azt mondta, hogy Én csak visszaütöttem, majd halkan hozzátette: … elsőként.

Miután az első professzionális tanfolyamomat elvégeztem, sokkal fontosabbnak találtam, hogy a fiúkkal ártó tetteiket és a visszatartásaikat elmondassam.

Ezzel kapcsolatban egy este nagyon megragadt bennem:

Paul egész nap gúnyolódott és kötözködött (ami az ártó tettek és visszatartások jele), így este áthívtam egy kis beszélgetésre az irodámba. Kis idő után kiderült, hogy visszatart valamit. Azt mondta, hogy Nem mondom el sem neked, sem senki másnak, soha.

Szelíden, de határozottan kijelentettem: De, el fogod mondani.

Azt az első visszatartást nem volt könnyű előhozni, majdnem egy órát vett igénybe, de később neki ez már soha nem ment ilyen nehezen. (A szabályaink egyébként nem teszik lehetővé, hogy a nekünk elmondott személyes titkokat továbbadjuk. Paul valószínűleg megengedné, hogy ebben az esetben kivételt tegyünk, de mostanra már mind a ketten elfelejtettük, hogy mi is volt az.)

Miközben belefeledkeztünk ebbe a mentális küzdelembe, felismertem valamit, aminek a segítségével azóta több ezer ártó tettet húztam ki a pc-kből: nem számít, hogy mit tett, és nem számít, hogy mennyire elkeseredetten próbálja elrejteni, VALÓJÁBAN MINDEN THETÁN AZT AKARJA, HOGY RÁJÖJJENEK.

Ahogy a fiúk az ártó tett-motivátor sorozatról egyre többet megtudtak, a jelenséget működés közben a saját környezetükben is meg tudták figyelni, és ennek eredményeképp kínosan ügyeltek arra, hogy az ártó tetteiket folyamatosan rendbe tegyék.

Egyik este Lee-t elküldtem lefeküdni, előtte pedig megjegyeztem, két sütit magával vihet, ha harapni akar valamit. Később, amikor bementem jó éjszakát kívánni, észrevettem, hogy eléggé bűntudatosan hevert az ágyában.

Jobb, ha bevallom az ártó tettemet – mondta – kettő helyett három sütit vettem el.

Mielőtt nyugtázni tudtam volna, hozzátette: Ó, anyu, a motivátorom is megvan. Szaladtam, hogy a sütikkel el tudjak rejtőzni az ágyban, és akkor beütöttem a lábam az konyhaasztalba.

Meg vagyok róla győződve, hogy a fiatalokat fenyegetéssel és büntetéssel soha nem leszünk képesek tisztességre nevelni. Ezeket a módszereket széles körben használják, az emelkedő bűnözési mutatók, rossz útra térés, kábítószer-függőség és zsúfolt börtönök jelzik az eredménytelenségüket.

Az általam legeredményesebbnek talált módszer az, hogy a múltjukat segítünk rendbe hozni. Ezentúl ugyanilyen fontos, hogy a saját etikai szintünk magasra emelésével és őszinteséggel jó példát mutatunk. Azt találtam, hogy a gyermekeim nevelésében a legtöbb sikert akkor értem el, amikor az ellenük elkövetett ártó tetteimet (amikor figyelmetlen vagy türelmetlen voltam, vagy amikor elhamarkodottan megbüntettem őket) rendbe hoztam.

Nem csoda, hogy a gyermekek az álszentséget helyénvalónak fogadják el, ha azt látják, hogy a szüleik és a környezetükben lévő többi felnőtt megszegi a törvényt, hazudik a barátainak vagy motivátorokat dramatizál.

Ritkán halljuk azt, hogy valaki azt mondja: a munkahelyemen elkövettem egy hibát és emiatt a főnökömnél bajba kerültem.

Sokkal gyakrabban halljuk azt, hogy A főnököm egy igazi … Senki sem szereti.

Rengeteg okot hallunk arra, hogy valaki miért nem halad a munkájával, miért nem keres több pénzt vagy miért nem tud valamit megvenni. Nem túl gyakran halljuk viszont a nehézségek igazi okát, azaz hogy a munkájával kapcsolatban ártó tetteket követett el.

A visszatartásnak hatalma van. A felgyülemlett visszatartások merevítik meg az arcunkat és öregítenek meg minket. A visszatartások miatt kritizálunk másokat. A visszatartások miatt vonakodunk másokkal kommunikálni. Végső soron a visszatartások vonzzák magukhoz a balsorsunkat.

Egy idő után természetesnek tekintettem, hogy ha az egyik fiúnak hirtelen rengeteg problémája lesz vagy túl sokat kritizál, megjegyzem, hogy Úgy hangzik, mintha ártó tetteid lennének. Így keresgélnek, megtalálják őket, elmesélik, utána pedig sokkal jobban érzik magukat.

Ha a gyermekednek segíteni szeretnél, ne hagyd, hogy a motivátorai, még ha értelmesnek is tűnnek, összezavarjanak.

Amikor Angliában voltunk, egyik nap Lee nagyon zaklatottan jött haza. Egy lakatot a kulcsával együtt kölcsönadott egy barátjának. A barátja elveszítette a kulcsot, és kénytelen volt feltörni a zárat. Lee maga volt a tökéletes áldozat. A nagylelkűségét figyelmetlenséggel és pusztítással jutalmazták. Én viszont nem éreztem vele együtt, hanem megkérdeztem tőle: Mit tehettél, amivel ezt a motivátort magadhoz vonzottad?

Egy percnyi gondolkodás után lassan vigyor öntötte el az arcát. Emlékszel arra a shillingre, amit valamelyik nap az ágyon találtál? Megkérdezted, hogy az enyém-e. Nem igazán voltam biztos benne, de eltettem.

Ezek után nem panaszkodott többet az eltört lakat miatt. A következő nap pedig a barátja vett neki egy új lakatot. (Ezt a történetet természetesen Lee engedélyével mesélem el.)

Ahogy a fiúk idősebbek lettek, egyre inkább megbecsülték az átlagnál kevésbé reaktív embereket.

1966 tavaszán találkoztak az első szcientológia clearrel, John McMasterrel. Ő volt az első, aki Ron Hubbard zseniális technológiáját követve elérte az ember ismert lehető legmagasabb szintű létállapotot.

Johnban a fiúk megtalálták a hősüket (sőt még én is). Ő volt az ismeretségi körünk leginkább tiszteletreméltó személye. Bölcs volt, de nem beképzelt. Végtelen melegség és megértés áradt belőle.

A találkozás után mindannyiunkban megerősödött a meggyőződés, hogy clearek akarunk lenni. Nagyon örültem annak, hogy egy ilyen kiváló személy ekkora hatással volt rájuk. Tudtam, hogy később, ha összefutnak vele, Pault és Lee-t soha nem vezeti tévútra rossz emberek, akik például kisebb lopásokba akarják őket bevonni vagy rá szeretnék venni, hogy elszívják az első marihuánás cigarettájukat, és fel fogják ismerni az álarc mögé bújó reaktív gyöngeséget.

Most, hogy önmaguk fejlesztésének a céljait megerősítették, még erősebben elhatározták, hogy kevesebb ártó tettet követnek el.

Továbbá engem is állandó éberségre késztetnek.

Egyik nap, amikor süteményt sütöttünk, az egyik barátomra kezdtem el panaszkodni Mi a fenéért csinál ilyesmit? Annyira dühös vagyok rá.

A hatéves kis bölcsem ekkor unott hangon megszólalt: Természetesen azért, mert ártó tetteket követtél el ellene.



8. fejezet

Botok és kövek

[Utalás egy angol gyerekek által mondogatott gúnyversre, mely szerint botok és kövek összetörhetik a csontom, de a szavak (vagy csúfolódás) soha nem árthatnak nekem – a fordító]

Te ügyetlen bolond! – üvöltötte Bősz bácsi, – Most az összes darabot elejtetted! Ezt az órát többé soha nem fogjuk összerakni!

Mortimer felszaladt a pincéből és könnyek csorogtak az arcán, amikor belépett az ajtón és keresztülviharzott a nappalin.

Ó kedvesem! – mondta az anyja. – A nagybátyjával mindig összetűzésbe kerül, pedig annyira keményen igyekszik segíteni.

Ez gyakran megtörténik? – kérdeztem.

Hát, attól félek, hogy elég ügyetlen szokott lenni.

Nem, nem erre gondoltam. Gyakran hívják ügyetlennek?

Ezen elgondolkozott. Igen. Az szokott lenni. Mortimer szeret dolgokat javítgatni, de a bátyám elég könnyen türelmetlen lesz és könnyen kifakad. Nincs hozzászokva a gyerekekhez.

Egy kicsit beszélgettünk erről a helyzetről. A barátnőm megkérdezte, hogy van-e valami tanácsom. Igen – válaszoltam azonnal – Segíts a bátyádnak, hogy máshova tudjon költözni.

Ezek után azt tanácsoltam, hogy a férjével próbáljanak meg arra összpontosítani, hogy a fiú önbizalmát helyreállítsák. Hagyjátok, hogy mindenfélén dolgozzon, de a kisebb baleseteket hagyjátok figyelmen kívül. Mindent dicsérjetek meg, amit jól csinál. Folyamatosan bátorítsátok.

Néhány héttel később a barátnőm felhívott. Ezt nem fogod elhinni …

Nos, hittem neki, de nagyon jólesett hallani, hogy a fia rengeteget fejlődött. Képzeld, már a legkényesebb feladatokat is sikeresen elvégzi. Tudod, már egyáltalán nem ügyetlen.

A gyermekek gyakran gúnyolják egymást azzal a régi mondással, amely azt állítja, hogy … csúfolódás soha nem árthat nekem.

Ez nem igaz. A kimondott szavak ugyanolyan károsak lehet, mint a botok vagy kövek, csak sokkal alattomosabbak.

Amikor valaki, akár dühből, akár viccből becsmérlő jelzőkkel illet egy gyermeket, lehet, hogy pont a nem kívánt állapotba taszítja őt.

Különösen a … vagy! kifejezések veszélyesek, mint a Óvatlan vagy!, Csak egy lusta dög vagy! vagy Ostoba vagy! Miért is? Mert rendelkezik reaktív elmével.

A reaktív elme egyik jellegzetes tulajdonsága az, hogy hipnotikusan engedelmességgel oda irányítja a figyelmét, ahová mondjuk neki. A dolgok névvel illetése restimulálhatja (aktiválhatja) a reaktív elmét.

Amikor a nem kívánt jellemzőket nevezzük meg, a thetánt leértékeljük és a reaktív elmét erősítjük. Az ügyetlen gyermek ügyetlenebb lesz, a lusta gyermek lustább lesz, a buta gyermek pedig még nagyobb butaságot mutat.

A legjobb módszer arra, hogy valakiből helytelen viselkedést váltsunk ki az az, ha MEGNEVEZZÜK a helytelen viselkedést. Ahhoz, hogy egy gyermeken segítsünk, olyan dolgokra kell irányítani a figyelmét, amelyeket helyesen csinál és amelyeket meg szabad tennie. A hibáira és a meg nem engedett tevékenységekre viszont a figyelmét nem szabad irányítani.

Hermelin néni a kis Percivalt beviszi a nappalijába és fontoskodva azt mondja: Most kedvesem, a szobában akármivel játszhatsz, de ahhoz a vázához nem szabad hozzányúlnod. Nagyon értékes, szóval NEM, NEM, NEM.

Most, ha Percivalnak a füle és a szeme rendesen működik, nyílegyenesen ráveti magát a tiltott vázára. Nem azért, mert tilos, hanem azért, mert Hermelin néni csak a vázára irányította a figyelmét, semmi másra. A vázáját akkor tudta volna a legkönnyebben megvédeni, ha említést sem tesz róla, és helyette keres néhány csecsebecsét, és megmondja, hogy ezekkel nyugodtan játszhat.

Néhány évvel ezelőtt megfigyeltem egy ilyen téves bánásmódot. A kisgyerek tizenhárom hónapos volt, és éppen tanult járni. Az új lehetőségek teljesen megigézték. Miközben az újonnan elérhető dolgok felfedezésébe vetette bele magát, a dohányzóasztalon található érdekesek tárgyak érdekelték a leginkább. Amikor viszont az egyiket megérintette, az anyja rácsapott a kezére és megdorgálta, hogy Nem, ahhoz nem nyúlhatsz!

Ez nem igazán térítette el a babát. Újra kinyúlt, az anyja újra rácsapott a kezére. Ez a küzdelem egész látogatásom alatt folytatódott.

A csatát egyikőjük sem nyerte meg. Miközben a fiú felnőtt, az anyja folyamatosan csapkodott és ordítozott, a fiú folyamatosan lázadt. Mire a tízes éveit elérte, elismerésre méltó mennyiségű baleset és szerencsétlenség szenvedő alanya lett. Az anyja még mindig címkézte és a reaktív elméje még mindig követte az utasításait. Látod, megmondtam, hogy le fogsz esni arról a fáról. Most valószínűleg eltört a karod.

Nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben azzal a módszerrel, amelyik megbünteti a gyermeket, ha kíváncsi és érdeklődik a környezete iránt.

Persze láttam, ahogy egy másik házaspár gyökeresen ellentétes módon oldotta meg ezt a problémát. Ahogy az első lányuk megtanult körbejárni a házban, az általa elérhető összes asztalt és polcot letakarították, csak a gyermekek játékait hagyták elérhető közelségben.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy ez a rendszer hogyan is működik. Elsőre pillantásra minden rendben lévőnek tűnt, de a gyakorlatban az egész házból gyerekszobát csináltak, és ez másoknak nagyon kellemetlen lehet. Amikor ellátogattam hozzájuk, rájöttem, hogy nem tudom használni a hamutartót, letenni a kávéscsészét vagy a táskámat, ugyanis a gyermekek azt hitték, hogy minden elérhető dolog az övék.

Mire Paul és Lee elérte a felfedező korszakát, én a középút mellett döntöttem, és a figyelem irányításának módszerét kezdtem el alkalmazni. Amikor valamilyen tárgyért nyúltak, hagytam, hogy megfogják és elmondtam, hogy az micsoda. Amikor elégedett lett, visszarakattam vele a tárgyat az asztalra és vagy valami mást adtam neki, vagy egy játékára irányítottam a figyelmét. Noha a veszélyes dolgokat eltávolítottam az alacsonyabb területekről, úgy döntöttem, hogy a kényelmes élet apróbb holmijait meg kell osztani a gyermekekkel. Egyik sem volt olyan értékes, hogy zavart volna, ha bajuk esik. Így maradtak az asztalok, és rajtuk a növények, valamint a porcelán darabok és figurák. Ezek a tárgyak sem tiltottak nem voltak, sem figyelmet nem irányítottam rájuk. Soha nem csaptam a fiúk kezére, és így hamar elveszítették az érdeklődésüket a holmijaim iránt. Végül egyik sem tört el.

Ha valamiről úgy gondolod, hogy veszélyes, akkor vagy a gyermeket távolítsd el a veszély közeléből, vagy a veszélyt a gyermek közeléből, de ne ülj ott és nevezd meg a veszélyt.

Ha egy gyermek képességeit fejleszteni szeretnéd, akkor a figyelmed (és az övét is) fordítsd valami olyasmire, amit meg tud csinálni, és segíts neki, hogy jobban meg tudja csinálni.

Sok szülői figyelmeztetésre igaz, hogy jobb, ha el sem hangzott volna. Ahelyett, hogy azt mondod, hogy legyen óvatos és ne sérüljön meg labdázás közben, többet segítesz neki, ha azt mondod, hogy Jó játékot, remélem győzni fogtok.

Ha valami olyasmire kell figyelmeztetned a gyermeket, amit nem szabad megtennie (és ilyen napok is akadnak), akkor mindig mondj neki valamit, amit meg szabad csinálnia. Így nem hagyod, hogy a figyelme valamilyen káros hatású cselekvésre rögzüljön. Nevezd meg azt a dolgot, amit szeretnél, mert amit megnevezel, legyen jó vagy rossz, azt fogod eredményül kapni.



9. fejezet

Mi a biztonság?

A biztonság önmaga megértés. A bizonytalanság nemtudás. Amikor az ember bizonytalan, akkor egyszerűen nem tud. Nem biztos a dolgában. Azok, akik tudnak, biztonságban vannak. Azok, akik nem tudnak, a szerencsében hisznek.

– A munka problémái

Lucifer az etetőszékében ült és boldogan eszi a banánját. Anya a mosogató mellett krumplit hámoz. A bejárati ajtó kivágódik, és apa rohan be a konyhába. Ó, szóval itt vagy. Akkor viszont hol van a kocsi?

Kifogyott a benzin – válaszolja anya – a bevásárlóközpontnál hagytam.

Apa, most már dühösen azt mondja: Mikor fogod végre megtanulni, hogy az autóba benzint kell tölteni, amikor a mutató az üres-en áll?

És veled mi van? – üvölt anya – Te vagy az, aki tegnap az összes benzint elhasználta. A veszekedés folytatódik, a hangjuk pedig egyre hangosabb és dühösebb lesz.

Lucifer, tágra nyitott szemmel rémülten figyel, majd lekonyul a szája és elkezd sírni, az elfelejtett banán pedig lepottyan a földre.

Anya és apa számára a veszekedésnek hamarosan vége lesz és később valószínűleg nevetni fognak rajta, Luciferre viszont sokkal nagyobb hatással van. Mi ennek az oka? Az, hogy a környezetének megjósolhatósága váratlanul erősen lecsökkent, és ez a biztonságát veszélyezteti. A szülei hirtelen dühöngő idegenekké váltak. A saját játszmájukba bonyolódtak, és ebbe ő nem tartozik bele. Többé már nem tudja, hogy mire számítson.

Még egy újszülött (aki a veszekedés szavait nem érti)is átveszi az érzelmeket, ami pedig restimulálja a reaktív elméjét és felzaklatja.

A biztonság mindenki (különösen a kisgyermekek) számára azonos a megjósolhatósággal. A kicsiknek szükségük van arra, hogy tudják, hogy a szüleik ott vannak mellettük és amikor szüksége lesz rájuk, ott is maradnak mellette.

A gyermekek szellemi egészsége szempontjából a zaklatottság megakadályozása létfontosságú. A megjósolhatatlan események restimulálják a reaktív elmét, túl sok hatására pedig megingatják a gyermek bizalmát.

A hároméves kis Jenny kinyújtott karral szalad oda az anyjához: Szeretlek, anyu!

Anya pedig levélírás közben azt válaszolja: Most ne zavarj, kicsim.

Jenny azt várja, hogy a szeretetét viszonozzák, de ehelyett visszautasítják. Ez egy kisebb esetnek tűnik, de ez is sebet hagyhat maga után.

Jenny odamegy anyához elmondani, hogy a babája alszik. Anya még mindig elfoglalt és nem foglalkozik a kommunikációjával. Ez egy újabb lehetséges sérülés.

Anya elviszi Jennyt vásárolni. Jenny azt mondja, hogy De én nem szeretem azt a ruhát!

Ugyan, nézd meg, ez egy gyönyörű ruha, tetszeni fog neked!

Jenny azt várja, hogy anya megértse és a ruhával kapcsolatban igazat adjon neki, de nem teszi.

A zaklatottság elkerülése érdekében a dolgokat megjósolhatóvá kell tenni és a gyermek szándékát is figyelembe kell venni. Ahhoz, hogy egy kisgyermek biztonságban érezze magát, nem csak melegen kell tartani és rendesen kell táplálni, hanem foglalkozni kell vele, beszélni kell hozzá és figyelni kell rá.

Ne hagyd, hogy veszélyes környezetben játsszon. Rendszeresen megdöbbenek azon, hogy mennyi gyereket kell gyomormosásra kórházba vinni azután, hogy valami ártalmas dolgot lenyelt. Az ilyen dolgoknak nem szabad a kisgyermekek számára elérhető helyen lennie. A testi sérülésen túl az önbizalmát az is megrázza, ha egy általa biztonságosnak tartott környezetben sérül meg.

Az engedélyük nélkül a gyermekek semmilyen tulajdonát ne hajítsd ki. Ezt annak ellenére mondom, hogy tudom, hogy a nagymosásokon egy fiú zsebében miket lehet találni. Mi egyszerűen nem mozgunk a megfelelő környezetben ahhoz, hogy egy törött üveggolyó, a kiszáradt kígyóbőr, két kupak és egy ősrégi pulykaláb igazi értékét ismerjük.

Ha a család valamilyen gyökeres változásra készül, például új lakásba költözik vagy a nagyi beköltözik hozzájuk, a gyermekeknek erről előre részletesen be kell számolni.

Ha valamilyen új helyre kerül (bölcsődébe, óvodába, esetleg a család elutazik valahova szabadságra), akkor a gyermekeknek, hogy tudják, mire számítsanak, ezt is részletesen el kell mesélni.

Azt is előre meg kell mondanod, ha a gyermeket valakivel egyedül hagyod. Néhány szülő ezzel kapcsolatban nagyon gyáván viselkedik. Felvesznek egy bébiszittert, és amíg ő eltereli a gyermekek figyelmét, észrevétlenül kisurrannak. Ez kegyetlenség, ugyanis a gyermekek általában hisztizni elkezdenek, ha a szüleik hiányát észreveszik, és emiatt a szüleik elveszítése miatti szorongás alakulhat ki bennük, ugyanis soha nem tudhatják, hogy mikor tűnik el, és minden idegent gyanakvással fognak fogadni.

Ha egy gyermeknek azt mondod, hogy elmész otthonról, és ő emiatt elkezd sírni, mindenképpen menj el. Amint az autó kihajt a garázsból a legtöbb gyermek azonnal abbahagyja a sírást. Az ilyen viselkedés azt jelzi, hogy a múltban kiszámíthatatlan voltál és azt gondolja, hogy a sírás hatására meggondolod magad.

Ha egy gyermeket hevesen körbelóbálnak és hirtelen letesznek, akkor elszédülhet. A legtöbben élvezik a sok mozgást, de ha valaki emiatt összezavarodik vagy megrémül, ne csináld.

Egy gyermeket sem szabad arra kényszeríteni, hogy valami olyasmit mondjon vagy tegyen, ami miatt kényelmetlenül érzi magát. Sok félretájékoztatott szülő gondolja azt, hogy kis Tejbetökinek zongoráznia vagy verset szavalnia kell, esetleg Meséld el Közömbös néninek azt azt aranyos kis történetet

A kikényszerített előadások kevésbé magabiztossá teszik. A kisgyermekeket arra sem szabad kényszeríteni, hogy nem létező vonzalmat fejezzen ki. Ha nem akar Agáta néninek puszit adni, akkor ne kényszerítsd rá.

A gyermekeknek mondd meg az igazat. Ha észreveszi, hogy hazudtál neki, akkor kevésbé megjósolhatóvá válasz a számára. Ha a családban valami bosszantja a szülőket, akkor a gyermekeknek beszélni kell róla, különben úgy fogja érezni, hogy a bosszankodásnak ő a forrása. A gyermekek hatalmas mennyiségű igazságot képesek befogadni, ne félj attól, hogy megosztod velük.

Néha a gyermekek valamilyen jövőbeli dolog miatt aggódnak. Ezt kommunikációval kezelni lehet, csak találd meg, hogy mi az, amit nem ért.

Lee egyszer azt mondta nekem, hogy soha nem fog megházasodni. Hozzátette, hogy nem tudja, hogyan kell barátnőt szerezni, vagy hogy miről kell velük beszélgetni. Ezt végigtárgyaltuk, és minden kérdésére válaszoltam. Egy héttel később már négy különböző barátnőről mesélt. Úgy, hogy már első osztályos korában ekkora háremre tett szert, eldöntöttem, hogy nem fogok amiatt aggódni, hogy házasuló korban hogyan fog boldogulni a lányokkal.

A megjósolhatóság része az is, hogy egy gyermeknek segítünk megtanulni, hogy a család túléléséhez hogyan járulhat hozzá és hogy önmagáról hogyan gondoskodhat. Önbizalom révén a biztonsághoz is hozzájuthat. Önbizalmat pedig úgy szerezhet, hogy rengeteg tevékenységről megtanulja, hogy azokat hogyan kell elvégezni.

Annyira soha ne törődj egy gyermekkel, hogy az önmagáról gondoskodást ne tudja megtanulni.

Ahelyett, hogy mindig azzal piszkálod, hogy Hadd cipzározzam be a kabátod! Hol van a sapkád? Ne felejtsd el felvenni a kesztyűd!, hagyd, hogy egyedül öltözzön fel.

Ha az iskolába menet megfázik, legalább gyorsan megtanulja, hogy hogyan öltözzön fel rendesen.

Ha a gyermekek egy kis önbizalmat tudnak szerezni, akkor egy nap ők fognak téged megnyugtatni, ahogy azt Lee az óvodába járás után nem sokkal tette. Elmondta nekem, hogy egyáltalán nem zavarja, ha elmegyek vásárolni és nem tudok akkorra visszaérni, amikor az óvodából hazajön. Nem aggódott miattam. Különben is, – tette hozzá – tudom, hogy valamikor majd haza fogsz jönni és tudom, hogy hol tartod a sütit.

A megjósolhatóság témájához még egy utolsó dolgot szeretnék hozzáfűzni. Csodálkozni szoktam azon, hogy amikor oltást kapnak, akkor miért sírnak a gyermekek, ugyanis én azokat soha nem találtam fájdalmasnak. Úgy gondoltam, hogy talán a megjósolhatóság miatt. Hogy ezt az elméletemet leellenőrizzem, Pault akkor készítettem fel az oltásaira, amikor három hónapos volt. Amíg az orvos nem volt a szobában, Paulnak elmondtam, hogy a doktor bácsi egy tűt fog szúrni pont ide. A körmömmel néhányszor megböktem a karját, amíg hozzá nem szokott az érzéshez. Amikor az orvos jött és beadta az oltást, Paul csak enyhe érdeklődéssel figyelte. Semmi megrázkódtatás, semmi könny, semmi meglepetés.

Ezt a módszert egészen hatéves koráig sikerrel alkalmaztam. Akkor viszont váratlanul kapott egy oltást az orvostól. Akkor ijedtében üvöltött és még utána is sokáig sírt. Ez volt az első alkalom, amikor az oltást fájdalom-ként élte meg. Több mint két évvel később még mindig megrezzent ijedtében, ha azt gondolt, hogy még egy oltásra van szüksége.

Később mindkettőnk érdekében a félelmét egy auditálási ülés során az esemény kezelésével oldottuk meg.

Ugyanezt a módszert Lee-n is alkalmaztam. Ő viszont volt annyira élelmes, hogy az utolsó nővérrel, aki beoltotta, egy üzletet kötött.

A nővér könnyelműen azt ígérte, hogy az oltás után egy nyalókát fog adni. A fiam rávigyorgott (mint cápa a tömött fedélzetre), és azt válaszolta: Két nyalókáért még csak el sem sírom magam.



10. fejezet

Küzdelem, veszekedés, könnyek

Mergatroid üvöltve dühöng, mert nem kap süteményt. Aranyoska könnyekben tör ki, amikor a babájára nem illik a ruhája. Amikor csöngetnek, a kis Polipka elfut és elbújik a szekrényben. Anya ott áll a családi káosz közepén és az öngyilkosságot fontolgatja. Apa nyugodtnak tűnik, de gyilkos hangulatban van.

Ezek mind reaktív érzelmek. Valóságosak, de irányítatlanok, és noha látszólag minden ok meglenne rá, nem illeszkednek a körülményekhez.

Egy képzett szcientológus ezeket az viselkedéseket az Érzelmi tónusskála bizonyos pontjaiként írná le. (A Tónusskála egy példányát lásd a fejezet végén.) A Tónusskála az érzelmek (vagy hangulatok) egy olyan sorozata, amely a túlélés legalacsonyabb szintjétől (az apátiától) a legmagasabbig (a lét derűs nyugalmáig) terjed.

A skálát L. Ron Hubbard több évnyi kutatás és megfigyelés után fejlesztette ki. Megfigyelte, hogy amikor valakit nagyobb veszteség ér vagy zaklatott lesz, akkor a skála alacsonyabb területeire esik le. Amint a körülmények jobbra fordulnak vagy a személy magához tér, az érzelmek bizonyos fokozatain keresztül emelkedik a megszokott tónustartományába. Ez az oka annak, hogy a pontok miért egy bizonyos sorrendben helyezkednek el a skálán. A tónusokhoz rendelt számoknak nincs jelentősége.

Ahogy valakivel az életben jó és rossz dolgok történnek, úgy mozog fel és le a skálán. Az ideje legnagyobb részében viszont egy bizonyos tónus körül mozog, és az élettel kapcsolatos cselekedeteit és gondolatait ez az érzelmi szint határozza meg. Valójában a tónusa maga az életfilozófiája.

Ha Ron Hubbard összes tónusskálára vonatkozó anyagát áttanulmányozod, nagyon hasznosnak fogod találni. Egy új személlyel találkozva a tónusát másodpercek alatt meg tudod határozni, és azonnal rengeteg mindent megtudhatsz róla. Tudod, hogy egy munkát hogy fog elvégezni, milyen témákról fog beszélni, mitől fog nevetni, egy új elképzelésre hogyan fog reagálni, pontosan továbbít egy kommunikációt vagy sem, hogyan kezeli az embereket, és mennyire fogják kedvelni. A tónusskála segít megválasztani a barátaidat vagy munkatársad (legyen az főnök vagy beosztott).

Egy gyermek érzelmi válaszának megértéséhez tanulmányozd át a táblázatot és figyeld meg az viselkedésminták elhelyezkedését és sorrendjét. Az a személy, aki magasabban van a skálán, jobban tele van élettel, hozzájárul a körülötte lévők túléléséhez. Egy alacsonyabb tónusú személy kevésbé él és jobban pusztítja a környezetét. A választóvonal 2,0-nál található. Ezen pont felett a személy ideje legnagyobb részében analitikusan gondolkozik, hozzájárul a élethez, megpróbál sikereket elérni. 2,0 alatt a személy egyre inkább reaktív és megpróbálja megakadályozni, hogy a teendőket elvégezzék. Minden feladatnak annyira negatív hozzáállással lát neki, hogy általában kudarcot vall vele.

Egy gyermek kezelésében sokat segíthet, ha felismered az érzelmi tónusait és azok egymásutániságát. Ha az egyik percben sír, a következőben pedig dühös, akkor a tónusszintje emelkedik. Ha ezek fordított sorrendben történnek, a tónusszintje csökken.

Minden egyes tónus kezelésének a mikéntjét a képességeid és a találékonyságod határozza meg, én csak néhány javaslatot és tilalmat fogalmazhatok meg.

Egy reaktív elmével ne próbálj meg érvelni, azt ugyanis az automatizmus kapcsolja be. Ha leülsz és egy magnóval vitatkozol, hasonló eredményeket fogsz elérni. A reaktív tónust figyelmen kívül hagyhatod, nyugtázhatod, megértheted – de soha ne vitatkozz vele.

A személyt a tónusa miatt ne ítéld el, ez csak a ma felöltött ruhája.

Ahogy öregszenek, a legtöbben egyre alacsonyabb és alacsonyabb tónusra süllyednek. A gyermekek a skálán rengeteget mozognak fel és le. Noha az alacsony tónusukat a tényleges ok (azaz a reaktív elme) auditálása nélkül nem tudjuk megszüntetni, egy gyermek tónusszintjének növelése érdekében rengeteget tehetünk.

Ha észreveszed, hogy egy bizonyos környezet, állapot, személy vagy szó egy kisgyermekben valamilyen alacsony tónusú megnyilvánulást vált ki, akkor tegyél meg mindent, hogy ezeket a restimuláló erőket megszüntethesd. Ha megrémül attól, hogy le a pincébe le kell mennie, ne erőltesd, hogy oda egyedül menjen le. Amikor egy kisbaba sír, próbáld meg megetetni. Tíz esetből kilencszer éhes, és nem képes várni. Ha a gyermeket zavarja, hogy Vili bácsi folyamatosan ugratja, az ilyen viselkedést ne engedd meg vele szemben.

Sem neked, sem másnak nem szabad a gyermekek nyomógomb-jait szándékosan nyomogatni. Ez azt jelenti, hogy nem szabad olyan dolgokat mondani vagy tenni, amelyek a reaktív elmét restimulálják. Amikor valakihez közel állunk, hamar megtanuljuk, hogy mely szavak vagy helyzetek azok, amelyek bizonyos érzelmi reakciókat váltanak ki. Tudjuk, hogy hogyan ríkassuk meg, dühítsük fel vagy félemlítsük meg. A gombok nyomogatása önmagában is a felelőtlen és alacsony tónusú viselkedés jellemzője.

Ha egy tónust krónikusan restimulálnak (azaz a gombot túl sokat nyomkodják), előfordulhat, hogy a személy véglegesen arra a tónusra kerül. Ha folyamatosan rémisztő helyzetekbe kerül, egy idő után általánosságban is ijedős és óvatos lesz.

Az alacsony tónusok általában a személy számára nem ismert okokból kapcsolódnak be automatikusan. A gyermekek viszont lehet, hogy egy bizonyos tónust azért vesznek fel, mert megoldja a környezetében található problémákat.

Ha egy gyermeket nem akkor dicsérsz meg, amikor valamit lelkesen és ügyesen végez el, hanem akkor reagálsz rá, amikor valami alacsony tónusút tesz, akkor a gyermek az alacsony tónust egyre gyakrabban fogja arra használni, hogy rád hatást gyakoroljon.

Kis Mortimer lelkesen rohan be a házba. Mama, jön a jégkrémes autó! Veszel nekem?

Nem, ma nem.

Mortimer ellenségessé válik. (Miért nem kaphatok, amikor szeretnék?) Ha a mama még mindig nem-et mond, dühös lesz. Ha a mama kitartó, a tónusskálán egyre lejjebb fog esni. Lehet, hogy azzal akarja megpuhítani, hogy elmondja neki, milyen kedves mama is ő, lehet, hogy adni akar neki valamit, együttérzésért könyörög, könnyekben tör ki vagy apátiás lesz.

Ha a mama kitart a döntése mellett és a hisztijét figyelmen kívül hagyja, a gyermek hamarosan magához tér és újra magas tónusra kerül. Ha viszont menet közben valamikor beadja a derekát, akkor a gyermek hamarosan további használatra betanulja azt a tónust. Ha sírásra megkapja a fagyit, akkor sírni fog, ha akar valamit. Ha mama elfenekeli, amiért dühös volt, de enged, amikor kedvesnek tetteti magát, akkor azért, hogy meggyőzze a mamát, rejtetten ellenséges lesz.

Annak a tónusnak hódolunk be, amelyiket a legkevésbé vagyunk képesek elviselni, így paradox módon mi magunk teremtjük meg azt a környezetet, amelyik a leginkább zavar minket. Ha a könnyeket nem vagy képes elviselni, akkor reagálni fogsz rájuk, és ezért amikor a gyermek hatni akar rád, sírni fog.

Így az élet egy olyan ördögi körré válik, amelyben a szeretteink egymásnak segítenek abban, hogy az őrülethez közelebb jussanak.

Találd meg a behódolás pillanatát. Melyik érzelem hatására adod be a derekad és adsz jutalmat vagy nyújtasz valamilyen mértékű figyelmet (amelybe a büntetés is beletartozik)? Ha egy gyermeknek addig nem nagyon válaszolsz, amíg hangos és problémás nem lesz, azt fogod találni, hogy lett egy hangos és problémás gyermeked. Ha addig nem foglalkozol vele, amíg beteg nem lesz vagy meg nem sérül, akkor lehet, hogy nyomorékká teszed.

Az előző lakhelyünkön Paul néha egy ellenségesség vagy unalom szintjén lévő barátjával játszogatott. Néha ennek a fiúnak az anyja átszólt a házunkba, hogy a fiát hazahívja vagy hogy valamiért elküldje. Ilyen alkalmakkor a fiú mindig nyafogni (0,9 a skálán) kezdett. A hangja és a viselkedése teljesen megváltozott. Alig lehetett benne felismerni azt a gyermeket, aki néhány perccel korábban lármásan játszott. Nyilvánvaló, hogy anya kezelésére ez volt a legjobb módszer. Könnyen megjósolható, hogy ha felnő és egy, az anyjára emlékeztető lányt vesz el, akkor folyamatosan az egy együttérzés szintjén fog leragadni.

Amikor egy gyermekkel foglalkozunk, ne felejtsük el Ron Hubbard egyik axiómáját:

10. axióma: Ebben az univerzumban a legmagasabb rendű cél egy hatás létrehozása.

– A szcientológia axiómái

Azt fogod találni, hogy mindenki hatást próbál létrehozni. Először mindannyian jó hatásokat akarunk létrehozni. Az erőfeszítéseink eredményeként csodálatot és elismerést szeretnénk szerezni. Ezen a szinten van az a kisgyermek, aki valamit meg szeretne neked mutatni, fel akar mászni a fára vagy el akar hajítani egy labdát. Azt szeretné, hogy csodáld meg azt, amit elért. Az elismerő kommunikációd az ő fizetsége.

Ha egy gyermeknek nem sikerül elismerést vagy csodálatot szereznie, még mindig egy hatást próbál meg létrehozni. Megpróbál elérni, hogy észrevegyék – azaz megpróbál feltűnő lenni. Zajosan és vadul fog viselkedni. Különös, rikító ruhákba öltözködhet vagy szokatlan frizurát hordhat.

Ha minden mással kudarcot vall, akkor megpróbálja elérni, hogy megbüntessék. Még mindig valamilyen hatást próbál létrehozni. Egy elhanyagolt gyermeknek még az elfenekelés is jobb, mintha teljesen figyelmen kívül hagynák. Egyikünk sem szeretné azt érezni, a létezésünkkel senki nem törődik vagy senki nem tud róla.

Egy barátom egyszer egy olyan vendégségbe ment el, ahol a felnőttek úgy döntöttek, hogy azzal fognak egy kisgyermeket megtréfálni, hogy őt nem veszik észre. Sorban egymás után keresztülnéztek a fiún és azt kérdezték: Hol van Billy? Azon gondolkozok, hova tűnhetett?

A gyermek először mosolygott és felkiáltott: Itt vagyok!

Néhány perccel később viszont a felnőttek számára még mindig láthatatlan volt. Gyorsan lement a skálán, ütögette őket, könyörgött, hogy vegyék észre, majd végül egyszerűen leült és sírt.

Ez kegyetlennek és embertelennek tűnik, és az is volt. Valamilyen szinten viszont sokunk teszi ugyanezt a gyermekekkel, csak éppen nem ilyen látványos módon. Amikor a magas tónusú ténykedését vagy képességeit nem, csak a hibáit vesszük észre, a thetánt soha nem nyugtázzuk. Olyan, mintha azt mondanánk, hogy Te nem vagy ott. Csak a bankod van ott.

Fontos különbséget tenni aközött, hogy egy érzelem a körülményeknek megfelel-e vagy sem. Például elég természetellenes lenne, ha egy gyermek egy nagyobb veszteség hatására nem érez bánatot, vagy ha egy rárontó tigrissel szemben is teljesen nyugodt maradna. Emellett a gyermek a reaktív bankja hatására egy kis csecsebecse elveszítése miatt is bánatos lehet, ugyanis ez egy korábbi és nagyobb veszteséget restimulál. Lehet, hogy fél a macskáktól, mert az egy korábbi félelmét restimulálja. Ilyen esetekben tudasd vele, hogy megérted, hogyan is érez. Soha ne mondd egy gyermeknek, hogy ne sírjon, amikor bánatos, és soha ne mondd neki, hogy ne féljen, amikor a félelem szintjén van.

Egyszerűen csak oldd meg, hogy amikor figyelmet vagy együttérzést szeretne tőled, az alacsony tónusok használata ne váljon szokásává. Ha sír, amikor nem ehet sütit, akkor ezt hagyd figyelmen kívül és hagyd, hogy újra magas tónusra kerüljön. Sütit csak akkor adj neki, amikor vidám és jól viselkedik. Ha dühöngeni kezd, amikor nem segítesz neki összerakni a játékát, hagyd figyelmen kívül a dühét és várd meg, amíg értelmesen kér segítséget.

Néha az egyik fiú alacsony tónus használatával próbált meg rávenni arra, hogy azt tegyem, amit szeretne. Amikor ez történt, csak annyit mondtam: Te is tudod, hogy egy ilyen tónus miatt nem fogom meggondolni magam.

Az otthoni szabályok tekintetében elég határozott szoktam lenni. Így rengeteg veszekedéstől megkímélem magam, és a fegyelmezéshez szükséges tiszteletre is szert teszek. Emellett megpróbálok valamennyire rugalmas lenni abban a tekintetben, hogy mennyi döntést engedek át a fiaimnak. Voltak olyan alkalmak, amikor azt vettem észre, hogy náluk reaktívabb voltam, így ha egy olyan megoldást hallok, amelyik az enyémnél magasabb tónusú, odafigyelek rá.

Egyszer megtiltottam Paulnak, hogy az egyház ifjúsági csoportjának gyűlésére elmenjen, mert otthon valami vétséget követett el. Miután a véleményemnek hangot adtam, kiderült, hogy az ifjúsági csoport a helyi rádióállomást tervezte meglátogatni. Ő nem akarta kihagyni a látogatás, én pedig bántam a döntésemet, de a fegyelmen sem akartam lazítani.

A tervezett látogatás napján Paul megkeresett: Anya, beszélhetünk még egyszer az ifjúsági csoportos látogatásról?

Persze.

Szóval egy üzletet szeretnék ajánlani. Ha elengedsz a látogatásra, megcsinálom magamnak a tízórait és egy hétig ágyba viszem neked a reggelit.

Mivel a helyzetet magas tónusú módon kezelte (és mert szerettem ágyba kapni a reggelit), elfogadtam, hogy kicserélje a büntetését. Van olyan anya, aki egy ilyen ajánlatnak ellen tudna állni?

Azt a tényt, hogy a gyermekek bizonyos dolgokban magasabb tónusúak tudnak lenni, mint én, Lee négy éves korában egy példán keresztül mutatta meg nekem. Tavasz volt, a tóban pedig még hideg volt a víz, én pedig addig nem engedtem meg a fiúknak, hogy úszni menjenek, amíg a víz melegebb nem lesz. Az egyik nap viszont Lee nem tudott ellenállni a csábításnak. A parton játszott, és először a lába lett vizes, majd hamarosan nadrágszára is, nemsokára pedig elérte, hogy beleessen a vízbe. Mivel pedig már úgyis átázott, ottmaradt úszkálni egy kicsit.

A következő nap azt mondtam, hogy egész nap a házban kell maradnia. Ő csak annyit mondott, hogy rendben.

Leült játszani a teherautóival. Bennem viszont valamekkora reaktivitás viszont nem volt elégedett azzal, hogy ilyen könnyen belenyugodott a helyzetbe. Azt mondtam: Lee, azért vagy megbüntetve, mert tegnap belementél a vízbe.

Ő csak nyugodtan rám nézett és egy nagyon bölcs thetán méltóságával azt válaszolta: Nem vagyok megbüntetve.

Miközben visszafordult a játékához, egyszerre éreztem csalódottságot és csodálatot. Követte az utasításaimat, de mégsem érezte magát megalázva. Úgy gondolom, hogy ezt a döntést gyakran mi magunk is meghozhatjuk.

Az érzelmi tónusskála

40,0 A lét derűs nyugalma
20,0 Akció
8,0 Feldobottság
4,0 Lelkesedés
3,0 Konzervativizmus
2,5 Unalom
2,0 Ellenségesség
1,8 Fájdalom
1,5 Harag
1,2 Részvétlenség
1,1 Burkolt rosszindulat
1,0 Félelem
0,9 Együttérzés
0,8 Kiengesztelés
0,5 Szomorúság
0,05 Apátia
0,0 A test halála

– A Tónusskála táblázatból kiemelve



11. fejezet

Felelősség és ítélkezés

Micsoda hatalmas szülői akaraterő kell ahhoz, hogy ne árasszuk el a gyermeket állandóan utasítások özönével!

– Az élet új nézőpontból

Soha többet ne menj oda, hallod? Soha! Soha! Soha! – kiabáltam, miközben Paul vállát ráztam, őt pedig összezavarta és megrémítette a dühöm. Ekkor felismertem, hogy nem a helyes dolgot teszem. Békén hagytam, ez ugyanis át kellett gondolnom.

Az út túloldalán volt egy kis meredély, nagy sziklákkal és egy gyors patakkal. Paulnak tilos volt a közelébe menni. Most viszont, majdnem kilenc évesen, amikor kezdett egyre kalandozóbb természetű lenni, követte barátait a meredélyhez. Ez az előző héten kétszer is megtörtént, és ezt a kirívó engedetlenséget nem értettem, egyáltalán nem vallott rá.

Miután átgondoltam a helyzetet, rájöttem, hogy túlzottan óvni akartam. Visszamentem, hogy beszéljek vele. Elmagyaráztam neki, hogy a saját testi épségéért neki kell felelősséget vállalnia. Ha életben akar maradni és fel akar nőni, akkor a veszélyes helyzeteket fel kell ismernie, továbbá azokat elkerülni vagy kezelnie kell. Emlékeztettem arra, hogy baj esetén nem leszek a közelben, ha a meredély mellett akarna játszani. A következő négy évben, amíg a közelben laktunk, a meredéllyel kapcsolatban semmilyen rosszaságot nem követett el.

Ebből az esetből egy fontos következtetést vontam le. Ha egy gyermeknek hagyjuk, hogy felelősséget vállaljon a túléléséért, sokkal több értelme van, mint annak, hogy egy nagy rakás követhetetlen szabállyal próbálnánk a viselkedését befolyásolni.

Ma ezt a helyzetet sokkal jobban megértem, mint akkoriban. A vágya, hogy a barátait kövesse, valamint hogy új területeket fedezzen fel, természetes és helyénvaló volt. Az aggodalmammal és a túlzott féltésemmel én voltam reaktív, így ebben az esetben a bank(om) próbálta meg a thetánt megállítani.

Akármennyire is idegesítően nehéz, ha azt akarjuk, hogy tanuljanak, a gyermekeknek meg kell engednünk, hogy a saját hibáikat elkövessék.

Időről időre a következőket mondom el a fiúknak: Emlékezzetek, ez a testetek. A ti feladatotok biztosítani a túlélését.

Ez az általános emlékeztető ezer szabálynál is többet ér. A fiúknak fokozatosan egyre jobb lesz az ítélőképessége, ugyanis a sajátjukat használják, nem pedig az enyémet.

Ezt a nézőpontot egy több évvel későbbi eset is fényesen alátámasztja. Egy új tóparti házba költöztünk. Paul már kiválóan úszott, és a vízzel kapcsolatos veszélyeket ismerte. Lee viszont még csak három éves volt, és még nem tudott úszni.

Így miután beköltöztünk, elvittem Lee-t a strandra. Egy hasonló korú gyermekkel egy másik nő is volt ott. Ő a fiát egyfolytában óvva és védelmezve folyamatosan a sekély vízben tartotta.

Úgy döntöttem, hogy Lee-t mindenféle figyelmeztetés nélkül szabadon engedem. Én is fürdőruhában voltam, a partról figyelni tudtam, hogy szükség van-e rám. Lee elkezdett játszani és pancsolni, majd egy kicsit később beljebb merészkedett. Még mielőtt felismerte volna, hamarosan túl mély vízbe került, és elmerült. Éppen mentem volna segíteni neki, amikor kibukkant, és noha vizet köhögött, de stabilan állt. Kicsit később kijött hozzám a partra és azt mondta: Víz ment az orromba.

Értem.

Visszament, és néhány perccel később a víz alá bukott és úszni próbált. Többé nem ment túl messzire.

Nem sokkal később a másik agyondédelgetett fiút a mélyvízből halászta ki a vöröskeresztes úszásoktató. Úgy tűnik, hogy egy figyelmetlen pillanatban elszökött az anyjától és belement abba a vízbe, amelyben már nem ért le a lába.

Ha egy gyermeket túl sokat óvunk, akkor túlzottan ránk támaszkodik, nem pedig önmagára, és nincs lehetősége ítélőképességet elsajátítani és felelős viselkedést tanulni.

Néha ugyancsak meglepődök, amikor hallom, hogy a szinte teljesen felnőtt gyermekeknek ugyanazokat a tanácsokat és (általában meg nem fogadott) figyelmeztetéseket mondják el, amelyeket én Lee-nek már kisgyermekkora óta nem mondtam. Azok a szülők, akik folyamatosan azt mondogatják, a tizenéves gyermekeiknek, hogy fújják ki az orrukat vagy vegyék fel a kesztyűt, általában ugyanazok, akik a gyermekek gyenge ítélőképességére panaszkodnak.

Az ítélőképesség a tapasztalatból és a tanulásból ered. A felelősségérzet fokozatosan alakul ki, úgy, hogy a gyermeknek tennivalókat adunk.

Nincs joga megfosztani a gyermekét a közreműködés jogától. Minden emberi lény csak addig érzi magát jó képességűnek és hozzáértőnek, amíg legalább annyira vagy nagyobb mértékben közreműködhet a dolgokban, mint amennyire az ő dolgaiban is közreműködtek.

– Az élet új nézőpontból

Első közreműködésének részeként a gyermek elkezd saját magáról gondoskodni. Megpróbál egyedül enni, egyedül vécére menni, egyedül felöltözni.

Nem sok idegesítőbb dolog van annál, amikor egy kisgyermeket először látsz öltözködni. Lehet, hogy a kezedre kell ülnöd, hogy ne avatkozz közbe, de amikor az önmagáról gondoskodás vágya megjelenik, békén kell hagyni.

Ezután valamit tenni szeretne a családjáért. Hagyd. A segítsége eleinte lehet, hogy kimerítő lesz, de később meghozza gyümölcsét. A tőled telhető lehető legjobban próbáld meg hagyni, hogy kiválassza az általa végezhető munkákat. Dicsérd meg azért, mert megteszi azokat, és még többért fog visszajönni.

Az így nevelt gyermekek küzdeni fognak azért, hogy a család működésében részt vehessenek. Ha addig vársz, amíg a gyermekek elég idősek nem lesznek ahhoz, hogy valami hasznosat végezzenek, azt fogod találni, hogy többé nem akarnak dolgozni.

Az egyik barátom túl türelmetlen volt ahhoz, hogy a két kisfia által felajánlott ügyetlenkedéseket elfogadja. Később, amikor a gyermekek már nyolc- és tízévesek voltak, úgy döntött, hogy megosztja velük a házimunkát. Akkorra viszont nehezebb lett a dolga A fiúk lusták és közömbösek lettek, nyafogtak és könyörögtek, hogy ne kelljen dolgozniuk, az utasításait pedig néha még figyelmen kívül is hagyták.

Ha egyszer egy gyermek kiválaszt(vagy megkap) egy munkát, senkinek sem engedd meg, hogy elvegye tőle. Azért, hogy a ciklusok lezárásával kapcsolatos felelősségérzete fejlődjön, be kell fejeznie a feladatait. Így fokozatosan az önbizalma is fel fog épülni.

Amellett, hogy a gyermekeknek megengedjük, hogy dolgokat tegyenek meg és hogy tapasztalatból tanuljanak, az élettel kapcsolatos tudnivalókat is meg kell velük osztani. Ennek segítségével másként zavarba ejtő helyzetekben is képesek megfelelően ítélkezni.

Azt találtam, hogy a gyermekek a szcientológia adatait kitűnően tudják a gyakorlatban alkalmazni. Valójában ritkán érdekli őket egy hangzatos nevű filozófia, ehelyett inkább a példákat szeretik követni. Szeretik látni, ahogy egy elképzelés működik. Ennek eredményeként az élet által előállított helyzetekkel képesek szembenézni és azokat képesek gyorsan kiértékelni.

Nem sokkal azután, hogy Lee Angliában iskolába kezdett járni, a (már régóta szcientológus) főbérlőnket elképesztette, amikor megkérdezte tőle, hogy mennyire szereti a tanárát. Lee azt válaszolta: Ó, ő egészen rendben van, bár kicsit sok a motivátora.

A főbérlőnk meglepve kérdezte: Ez alatt mit értesz, kedvesem?

Nos, egyfolytában a gyerekeket hibáztatja és arról beszél, hogy mennyire rosszul viselkednek. Tulajdonképpen nem tudja, hogy egy osztályt hogyan kell irányítani. Majd hozzátette: Ezt természetesen nem mondtam el neki.



12. fejezet

Add meg a gyermekednek a jövőjét

Amíg a lelket célozzuk meg, amíg az egyénnek visszaadjuk az önmagába vetett hitét, csak addig lesz jobban, lesz okosabb, növekszik az intelligenciahányadosa, fejlődik az a képessége, hogy dolgokat kezeljen, úgy válik erősebbé, kitartóbbá, lesz kedvesebb, megbocsátóbb, megértőbb és elfogadóbb.

– Dianetika: egy tudomány kialakulása.

Ha anya úgy gondolja, hogy a balettleckékre szükség van, akkor neki kellene elkezdenie járni.

Noha furcsának tűnhet, hogy egy harmincéves nő hajol a korlátra vagy lendíti a kissé már gömbölyödő lábát a korlátra, a látvány messze nem annyira szánalmas, mint látni, ahogy a hétéves lánya összeszorított fogakkal végzi ugyanezeket a mozdulatokat csak azért, hogy anyjának kedvére tegyen, noha szívesebben lenne otthon és tervezne új ruhákat a babájának.

Noha néhány szülő soha nem igazán képes elfogadni a tényt, a gyermek nem a tulajdonunk. Nem birtokoljuk őt, és soha nem is fogjuk. Megszülhettük a testét, sőt még néhány testi jellemvonásában hasonlíthat is ránk, de nem örökölte a vágyainkat.

Ő egy másik személy, egy különálló lény, saját vágyakkal és saját ellenszenvekkel.

Egy gyermeknek azt a képességét, hogy eldöntse, mi akar lenni és mit akar tenni, hatalmas hiba alábecsülni, noha néhány szülő ezt annak érdekében, hogy az életüket a gyermekükén keresztül éljék, megteszi.

Jimmy tudós akar lenni, Apa viszont klasszis baseballjátékost szeretne belőle nevelni, ugyanis Apa ebben nem volt olyan jó.

A tízéves kora előtt valamilyen tevékenység iránt szinte mindegyik gyermek nagy érdeklődést mutat. Ez lehet zene, tánc, sport, tudomány, művészet vagy valamilyen kézműves tevékenység. Ha helyesen kezelik, ezen vonal mentén tanulni és fejlődni fog, valamint egy életre szóló boldogságot okoz neki, és valószínűleg jól meg fog élni belőle.

Ha viszont egy kisgyermek korai érdeklődési körével kapcsolatban valamit rosszul csinálsz, akkor lehet, hogy felhagy vele és az életét azzal tölti, hogy téves szerepkörbe próbál beilleszkedni.

Auditálás közben azt találtam, hogy a kiskorában ért szülői hatásra sok felnőtt nem megfelelő foglalkozást választott. Dolgoztam olyan mérnökkel, aki valójában eladó, olyan filozófiaprofesszorral, aki énekes és olyan eladóval, aki igazából fényképész akart lenni. Valószínűleg te is tucatnyi ilyen példát tudsz találni.

Tulajdonképpen üdítő változatosságot jelent, ha olyan valakivel találkozol, aki a helyes szakmát választotta – azt, amiről már gyermekkorában is álmodott. Amikor egy ilyen személyt találunk, jók az esélyei annak, hogy a munkáját mind sikerrel végzi, mind örömet talál benne.

Egy gyermek céljait amellett, hogy a sajátjainkat ráerőltetnénk, még kétféleképpen tudjuk összezúzni. A szándékát egyszerűen semmibe vehetjük, vagy a céljait addig erőltethetjük, hogy besokall.

Az első elég nyilvánvaló. Végül is a kisgyermekek folyamatosan arra vágynak, hogy helyeseljük azt, amit csinálnak. Ha a korai próbálkozásait kinevetjük vagy semmibe vesszük, akkor lehet, hogy többé nem próbálkozik, de az álmait soha nem adja fel.

A cél erőltetése nehezebben megfogható.

Fiatalúr kifejti, hogy szeretne hegedűn játszani. Az szülők ennek annyira örülnek, hogy túlnyugtázzák a célját (emlékezz, hogy a nyugtázás megállítás). Szaladnak és vesznek a fiúnak egy Stradivarit, felveszik a legjobb oktatót és ragaszkodnak a napi három óra gyakorláshoz. Hamarosan pedig meglepődnek, hogy a Fiatalúrt miért nem érdekli többé a hegedű.

Pedig csak azért, mert már nem oka a célkitűzésének, hanem a hatása. A szülei átvették tőle és most már ők irányítják azt. Ezt valószínűleg azzal a hibával tetézik, hogy folyamatosan emlékeztetik: De kedvesem, pontosan ezt akartad. Csak megpróbálunk a kedvedben járni.

A személy céljai azok korábbi állapotában a legtörékenyebb. Ha az első próbálkozásait leértékelik, soha nem fog fejlődni.

Ha elmeséli a céljait és azt túlzottan elismerik és megcsodálják, akkor lehet, hogy az törlődni fog, és soha nem próbálja majd elérni. Ez az oka annak, hogy a legrosszabb jellemvonásaink megmaradnak (mert azokat soha nem nyugtázzák), és amiért a legszebb céljaink meghiúsulnak (mert azokat viszont túlnyugtázzák).

Ne becsüld alá a nyugtázás hatalmát.

Mindig nyugtázd és csodáld meg a gyermek által elért eredményeket – azokat, amelyeket már elért. Ez lehetővé teszi a számára, hogy a ciklusait befejezze, és így szabadon foglalkozhat más és jobb más dolgokkal. Segíts neki, hogy jövőbeli célokat állíthasson fel.

Soha ne nyugtázd túlzottan azt, amit egy gyermek tenni akar. Vele együtt aggódj, hogy hogyan fogja végrehajtani. Érdeklődést mutatva és ötleteket adva tartsd életben a lelkesedését. Ne vedd el tőle a céljait, csak néző legyél, a saját lelkesedésed pedig fogd vissza.

Ha egy gyermeknek oktatásra vagy felszerelésre lenne szüksége, hagyd, hogy először segítséget kérjen, mielőtt bármit is adsz neki. Ha lehetséges, próbálj segíteni neki abban, hogy az elképzeléseihez szükséges pénz egy részét ő keresse meg. Meglepő, hogy egy gyermek mennyi munkát hajlandó elvégezni azért, hogy egy olyan célhoz, amelyet tényleg el akar érni, közelebb kerülhessen.

Ha valamin elkezd dolgozni, ne avatkozz be a haladásába. Csodáld meg azt, amit elért, mutass érdeklődést, de soha ne erőltesd azt, hogy gyakoroljon vagy hogy dolgozzon rajta.

Paul hatodikos korában kezdett el érdeklődni a dobolás iránt. Mivel ezt egy múló szeszélynek gondoltam, csak egy évvel később vettem meg neki az első dobot. Ezek után egy cintányérkészletet akart.

Amikor nem vettem meg neki, a szükséges pénzt a szomszédok füvének lenyírásával és autóinak lemosásával egy hét alatt összeszedte, majd később rávette az apját, hogy a dobkészlet maradék részét is vegye meg neki.

A dobolás iránti érdeklődése soha nem csappant meg, minden lehetséges alkalommal játszik. Soha nem tanácsoltam neki, hogy gyakoroljon, és soha nem avatkoztam be a gyakorlásába.

Lee leginkább a művészetek iránt érdeklődik. Hároméves korában, amikor a figyelmét egy tevékenységre csak néhány percig tudta összpontosítani, festéssel két-három órán át el tudta magát foglalni.

Négyéves korára kinőtte a krétákat és a filléres bolti festékeket, helyette professzionális vízfestéket és jó minőségű papírt akart.

Azért cserébe, hogy a festményeiből először én választhassak, folyamatosan elláttam hozzávalókkal.

Mivel a tehetségek ritkán előforduló kombinációjával rendelkezik (egyszerre művész és eladó), elég hamar elkezdett a munkájából pénzt szerezni. A képeit eleinte egy pennyért adta, majd amikor Angliába költöztünk, a festmények árát három pennyre emelte.

Ma kettős életet él. Azért, hogy a tanárait (és a hagyományos művészeti ízlésüket) boldoggá tegye, megpróbál a kifestőkönyv vonalai között maradni és a megfelelő színű krétát kiválasztani.

Otthon viszont emlékezetes absztraktokat fest, bemutatókat rendez (azoknak, akiket kedvel) és folyamatosan árulja a műveit. A munkáját már Detroitban, New Yorkban, Washington DC-ben, valamint Anglia, Wales, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika különböző részein élő emberek birtokolják.

Biztos vagyok benne, hogy ha tovább akarja folytatni a művét, akkor semmi nem állíthatja meg abban, hogy sikeres legyen.

Különben is, mi a siker, ha nem az, hogy azt teszed, amit tényleg tenni akarsz? Talán valójában fényképész akartál lenni. De ilyen példából te is tucatnyit ki tudsz találni.



13. fejezet

Az elnyomó személy

Mindenki követett el olyan erőszakos tettet vagy olyan vétséget, amelyért meg kellene büntetni. Az egész emberiségben nincs egy tökéletes emberi lény sem. Vannak viszont olyanok, akik megpróbálnak helyesen cselekedni, és vannak, akik rosszat akarnak tenni, és a következő tények és jellemvonások alapján meg tudod őket különböztetni.

Ability magazin, 189. szám

Ahogy hazaértem, a házvezetőnő azzal fogadott, hogy Paul megint beteg.

Nem értettem, hogy mi a baja. Egy hónapja nem voltam hétköznap otthon, ugyanis néhány barátomnak segítettem az új Franchise Központjukban (Egy szcientológia franchise központot néhány olyan képzettebb személy irányít, akik a közönség számára bevezető auditálást és tanfolyamokat szolgáltatnak.)

Ezen idő alatt Paul kétszer betegedett meg, valamint két komolyabb sérülést szenvedett. Lee-vel kapcsolatban pedig észrevettem, hogy szeszélyesebb és ingerlékenyebb lett.

Az új házvezetőnőre gyanakodtam. A fiúk, úgy tűnik, kedvelték, kitűnően horgászott és ezt a sportot szívesen űzték együtt. Mindezek ellenére a fiúk hullámvasutaztak. Ez azt jelenti, hogy egyik nap teljesen rendben voltak, másnap pedig alacsony tónusra estek vissza és megbetegedtek. Ez azt jelentette, hogy a környezetükben egy elnyomó személy található.

Elővettem az elnyomókra vonatkozó jegyzeteimet. Ez az adat akkoriban még új volt a számomra, és még korántsem tudtam azokat kielégítően alkalmazni.

A gyermekek egyértelműen lehetséges bajforrások voltak. Így nevezzük azokat a személyeket, akik egy elnyomóval állnak kapcsolatban. Nekem legalábbis rengeteg bajt okoztak.

Miután áttanulmányoztam a jegyzeteimet, az igazság gyorsan kiderült. A kedves, segítőkész házvezetőnőnk mellesleg egy elnyomó személy is volt. Őt azonnal kiraktam, a fiúkkal pedig megbeszéltem, hogy milyen hatással is volt rájuk. Hamarosan minden visszatért a régi kerékvágásba.

Később Ron Hubbard még több információt adott az elnyomó személyek jellemzőiről. Ezeknek az adatoknak a fontosságát megtanultam tiszteletben tartani, és most már hiszek abban, hogy minden szülőnek használnia kellene ezt az információt, ha épelméjű, egészséges és boldog gyermekeket szeretne nevelni.

Jó tudni, hogy az, aki feltűnően gondot okoz neked, nem biztos, hogy elnyomó személy, sokkal valószínűbb, hogy egy lehetséges bajforrás. Az elnyomó a háttérbe húzódik, csendesen mosolyog és elég normálisnak tűnik. Az elnyomó személy valójában őrült, de a tünetek annyira elrejtőznek, hogy gyakran csak a befolyása alá kerülőket tartják őrültnek.

Az elnyomó (mint mindenki más) alapvetően jó, és a megpróbál a túlélés irányában cselekedni. Sajnálatos módon viszont egy korábbi, a túlélését fenyegető eseményben ragadt le és úgy érzi, hogy az ellenségeit el kell pusztítani. A nehézség az, hogy mindannyiunkat az ellenségének tart.

Ezen okok miatt az elnyomó mások megállítására specializálja magát. Úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, a környezetében mindennek nyugalomban kell maradnia. Másokat lebeszél arról, hogy saját magukat képezzék, sikereket érjenek el vagy hogy kommunikáljanak. Megpróbálja elpusztítani az általunk elért eredményeket, a figyelmünket pedig a fő céljainkról alacsonyabb rendű célokra szeretné terelni.

Az elnyomó személyeket többek között azért nehéz beazonosítani, mert általánosságban beszélnek. Ahelyett, hogy azt mondaná, hogy az egyik bemondó szerint kisebb üzleti pangás várható, azt mondja, hogy Mindenki szerint hatalmas visszaesés várható.

Gyakran használ olyan szavakat, mint ők, az emberek, senki, mindig, stb.

Az elnyomók pletykákban és rémhírekben utaznak. Alig várja, hogy a rossz híreket továbbadhassa, a jó híreket viszont figyelmen kívül hagyja (hacsak meg nem változtatja, hogy rossz hírnek hangozzék).

A főnök azt mondja az elnyomónak: Józsi kiváló munkát végez. Ha még egy kis tapasztalatot szerez, előléptetem.

Az elnyomó erre odamegy Józsihoz és elmeséli a főnökkel folytatott beszélgetést, viszont az valahogy így fog kinézni: A főnök azt mondta nekem, hogy szerinte még rengeteget kell tanulnod ahhoz, hogy előléptessenek.

Az elnyomó személy nehéznek találja, hogy ciklusokat fejezzen be. Ez többféleképp megmutatkozhat. Lehet, hogy nem képes a feladatait befejezni. Vagy ha valamivel végzett, visszatér és újra elkezd rajta dolgozni. Lehet, hogy egy beszélgetést nem képes befejezni vagy egy látogatás után elmenni. Ha sokat van a közelben, elhagyott tárgyak jelzik az útját. Egy beszélgetés során valószínűleg témáról témára ugrál, kérdéseket és megjegyzéseket szúr közbe, és lehet, hogy a sok ki nem fejtett gondolattól és be nem fejezett kommunikációtól lassan zúgni kezd a fejed.

Az elnyomó rossz célpontot választ. Ha nem sikerül megkötni az üzletet, a főnökét vádolja, amiért később jött be, vagy a feleségét, hogy új ruhákat vett.

Égbekiáltó bűnöket vall be hidegvérrel, noha egy épelméjű ember általában szégyelli a vétkeit és a hibáit.

Az elnyomó a pusztító cselekedeteket támogatja, a több büntetést, a háborút, a keményebb börtönöket, stb.

Az elnyomó körül élő személyek zavartabbak, boldogtalanok és gyakran betegek.

Az elnyomót a társadalmi helyzete vagy az intelligenciahányadosa alapján nem lehet megtalálni. Kiemelkedő pozíciót is elfoglalhat, vagy szerényebb körülmények között is élhet. Lehet ragyogóan intelligens, átlagos vagy ostoba.

Viszont nem számít, hogy milyen burkolt vagy nyílt eszközzel, de az elnyomó megpróbál elpusztítani minket. Lehet, hogy álságos módon az eredményeinket próbálja meg kisebbíteni, gúnyt űz belőlünk, vagy olyan valakiről mesél, aki az általun végzett tevékenységgel kudarcot vallott.

Miután egy kis időt töltesz vele, kevésbé leszel magabiztos, vonzó, kevesebb mindenre leszel képes, és kezdjük azt hinni, hogy azokat a csodás tervek csupán bolondos álmodozások voltak.

Mostanra valószínűleg felismerted, hogy a gyermekednek nem lenne szabad egy elnyomó személlyel kapcsolatba kerülnie. Ha minden alkalommal, amikor Nyájas nénit meglátogatja, megbetegszik vagy rendkívül reaktívak lesz, ne engedd, hogy a nénit meglátogassák. Ez kegyetlennek hangozhat, de a szcientológiában (rengeteg kudarc után) megtanultuk, hogy amíg egy elnyomóval személlyel kapcsolatban van, nem lehet jobban.

Na most ha ember vagy, akkor valószínűleg többször is elnyomó módon cselekedtél. Ha szülő vagy, akkor ez gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Ettől még nem szükségképp leszel elnyomó. A különbség a mozgatórugóban rejlik. Egy jó szándékú szülő mindig helyesen próbál cselekedni. Amikor elnyomó módon viselkedik, azt megbánja és megpróbál jobbá válni.

Az elnyomó büszke arra, hogy nem fejlődik. Noha ennek eredete (még számára is) rejtett és ismeretlen, az egyetlen célja a pusztítás. A szcientológia célja az elnyomóéval pontosan szemben helyezkedik el. Így emiatt (csoportként is, és egyénként is) gyakran támadnak minket elnyomók.

Vannak bizonyos jellemvonások és viselkedésminták, amelyek hatására egy csoport húsz százaléka minden jobbító tevékenységgel és csoporttal hevesen szembehelyezkedik.

Az ilyen személyekre mondjuk azt, hogy antiszociális hajlamaik vannak.

Amikor egy kudarcot vallott vállalkozás okait feltárjuk, elkerülhetetlenül felfedezzük, hogy valahol egy antiszociális személyiség dolgozott keményen.

A felbomlott családokban általában azt találjuk, valamelyik érintett személynek ilyen jelleme van.

Amikor az élet nehézzé válik és elmaradnak a sikerek, egy képzett megfigyelő alapos felülvizsgálata egy vagy több elnyomó személy működését veheti észre.

Ability magazin, 188. szám, Az antiszociális személyiség, a szcientológiaellenes személy

Ha a gyermekeid hullámvasutaznak (vagy ha valaki a családból ezt teszi), a környezetedben keresd meg az elnyomót, kezeld vagy oldd meg, hogy a gyermekeid többé ne kerüljenek kapcsolatba vele. Ha az elnyomót képtelen vagy megtalálni, lehet, hogy egy képzett auditorra lesz szükséged, aki ennek kezelésére különleges eljárásokkal rendelkezik.

Nagyon sok olyan problémás gyermek létezik, aki csupán lehetséges bajforrás, és akiket gyorsan rendbe lehet hozni, ha valaki megkeresi a környezetében található elnyomót, és elintézi, hogy ne legyen rá többé hatással.

Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy varázslatos látni, ahogy a helyes elnyomó személy megtalálásával egy személy visszanyeri a természetes szépségét és az önbizalmát.

Ezt a legjobban így tudnám számodra összegezni:

NEM TERMÉSZETES, HA VALAKI A BOLDOGSÁG ÉS AZ ELKESEREDETTSÉG KÖZÖTT INGÁZIK. KERESD MEG AZ ELNYOMÓ SZEMÉLYT!



14. fejezet

A test

Minél kevesebb hűhót csapunk az étel körül, annál jobb. Az étkezéseknek kellemeseknek és nyugodtaknak kell lenniük, és közben magas tónusú beszélgetéssel kell őket fűszerezni. Magának az ételnek vagy annak, hogy a gyermekek mit esznek, nem szabad sok figyelmet szentelni.

Soha nem szabad erőltetni, hogy a gyermekek egyenek. Én sem lennék túl lelkes, ha valaki egy tányér sült kígyóagyat (vagy valamilyen általam hasonlóan undorítónak tartott ételt) tenne elém, még akkor sem, ha azzal győzködnének, hogy Edd meg! Jót fog tenni neked.

Megegyeztem a fiúkkal. Semmit nem kell megenniük, amit nem szeretnek, de az ételt nem szabad kritizálni. Edd meg vagy ne edd meg, de a beszélgetésnek építő jellegűnek kell maradnia. Ha úgy érzik, hogy az ehetetlen étrend miatt koplalni fognak, nyugodtan összedobhatnak valamit maguk is, de ennek számomra nem szabad további munkát jelentenie. (Mivel ez számukra jelent pluszmunkát, ritkán élnek ezzel a jogukkal.)

Ez alól a nem szabad kritizálni szabály alól egy vicces kivétel volt, amikor egy este valami olyasmit próbáltam elkészíteni, ami valami finom és újszerű ragunak tűnt.

Lee megkóstolta, majd ünnepélyesen bejelentette a véleményét: Hmm. Pont olyan íze van, mint a kutyakajának.

Paullal meghökkenten bámultunk rá, majd egyszerre kérdeztük tőle: Honnan tudod, hogy milyen íze van a kutyakajának?

Természetesen onnan, hogy megkóstoltam.

Én úgy gondolom, hogy egy gramm vitamin többet ér egy kiló penicillinnél, így elég sokat tanultam arról, hogy hogyan készítsek tápláló ételeket és hogyan egészítsem ki azokat vitaminokkal és ásványi anyagokkal.

A szcientológia azt tanítja, hogy a nem megfelelő táplálék és az elégtelen pihenés hatására a bank könnyebben restimulálódik, azaz a test egészségi állapota hatással van az elmére. Ez az ellenkező irányban is működik, azaz az elme is képes hatással lenni a testre. Ez annyira igaz, hogy a reaktív elme számos, pszichoszomatikus-nak nevezett betegség oka.

Számos sérülést és betegséget, legyünk akár otthon, akár az orvosnál, a legjobban egy kis elsősegéllyel lehet kezelni. Más problémák esetén létezik néhány dolog, amellyel segíteni tudsz.

A legfontosabb szabály, amit nem szabad elfelejteni, a következő: AMIKOR EGY GYERMEK MEGSÉRÜL, FÁJDALMAI VANNAK VAGY NAGYON BETEG, HALLÓTÁVOLSÁGON BELÜL NE MONDJ SEMMIT.

Éppen egy olyan esemény közepén van, amelyet a reaktív elméje az adott pillanatban rögzít (ezeket az eseményeket hívjuk engramoknak). Amikor az általad elmondottak később restimulálódnak, a szavaidnak végzetes hatása lehet.

Ha megsérül, öleld át és csendben vigasztald meg. Azzal, hogy újra képes beszélni, jelzi, hogy az analitikus elméje kezdi visszanyerni az uralmat (a fájdalom és az öntudatlanság pillanataiban az analitikus elme lekapcsol és a reaktív elme a környezet minden pillanatát rögzíti). A gyermekek az eseményt ösztönösen úgy próbálják meg kifuttatni, hogy elmondják neked, mi történt. Ezek után elvégezhetsz rajta egy assziszt-nak (segítség, támogatás) nevezett műveletet, amely enyhíti a fájdalmait.

Kontakt assziszt: vidd vissza a sérülés helyére és kérd meg, hogy a sérülés idején történteket próbálja meg újra előidézni. Ha a térdét beütötte a lépcsőbe, minden egyes testrészét ugyanolyan helyzetbe kell hoznia, miközben a sérült térd a lépcsőnek ugyanazon pontját kell, hogy érintse. Néha kérdezd meg, hogy hogy halad, és hogy a fájdalom újra bekapcsolt-e. Vedd rá, hogy ezt néhányszor ismételje meg, azaz a térdét újra érintse a lépcsőhöz. Amikor az eredeti eseményt sikerül pontosan lemásolnia, a fájdalom megjelenik, majd hamarosan eltűnik. Amikor ez megtörténik, fejezd be az asszisztot.

Érintés assziszt: amikor kontakt asszisztot nem lehet végezni, végezz érintés asszisztot. Mondd meg a gyermeknek, hogy csukja be a szemét, a sérülés helyén és annak közelében érintsd hozzá az ujjadat, minden alkalommal mondd azt, hogy Érezd az ujjam!, majd egy köszönöm-mel nyugtázd.

Ezt addig végezd, amíg a fájdalom újra erősen előjön. Hamarosan teljesen ki fog kapcsolódni.

Időről időre kérdezd meg, hogy milyen érzés. A fejtől távolabb eső területeket érintsd meg. Ez azt jelenti, hogy ha a térd sérült meg, akkor a sérült területet, valamint a térd alatti pontokat érintsd meg, így a figyelmét a sérült területen túlra irányítod. Emellett a test másik oldalát is érintsd meg, azaz ha a jobb láb fáj, akkor felváltva ugyanazon a helyen a bal lábat is érintsd meg.

Az anyák, amikor puszit adnak a dudorra vagy a horzsolásra, ösztönösen érintés asszisztot használnak.

A betegséget soha nem jutalmaztam azzal, hogy játékot adtam nekik vagy hogy tettem melléjük az ágyba. Ha oltásra vagy gyógyszerre volt szükségük, elmentünk az orvoshoz. Ha assziszt kellett, adtam nekik egyet. Professzionális auditorként pszichoszomatikus betegségekre is sikeresen auditáltam asszisztokkal. (Azért hadd tegyem hozzá, hogy testi gyógyítással nem foglalkozunk. A feladatunk a szellemi lény helyrehozatala.)

Tíz éves kora körül Paul, amikor lassan el kellett mennie az iskolába, gyakran szenvedett valamilyen nyavalyától. Ilyenkor általában megkérdeztem, hogy aznap mit fognak csinálni. Néha valamilyen dolgozat volt várható, vagy pedig egy házi feladatot nem fejezett be. A betegség általában azonnal kikapcsolódott, amint felismerte, hogy mi történik. (Ma ezt viszont már valamilyen elnyomó befolyás megkeresésével kezelnénk.)

Egy nap együtt reggeliztem néhány szcientológus barátommal, akik épp látogatóban voltak nálunk. Paul bevonszolta magát a szobába és azt nyöszörögte: Anyu, nem érzem túl jó magam.

Gyere ide.

Miután egy percig nézett, elvigyorodott: Ne törődj vele, most már rendben van. Ezután elszaladt a szobájába felöltözni.

Az egyik szcientológus barátom hozzám fordult, és azt mondta: Öcsém! Az én időmben láttam már néhány varázslatos auditálást, de milyen csodaeljárás volt ez? Csak így reggeli közben!

Mind a két fiúnak különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a mások fejében lévő gondolatokat vagy képeket átvegye, ez pedig a pályafutásom legkülönösebb gyógyítását eredményezte. Paul tizenkét évesen egy csúnya torokgyulladással jött vissza egy hosszabb táborozásról. Fájdalmas suttogásnál többre nem volt képes.

Mielőtt kicsomagolt volna, odajött hozzám és megkérdezte: Anyu, tudsz segíteni?

Hát, talán. Csak várjál, amíg befejezem a vacsorát.

Miközben az ételt készítettem, Paul a konyhában lézengett. Éppen azon gondolkoztam, hogy milyen kérdést használnék a torokgyulladás okának kezelésére, amikor azt mondta: Azon tűnődök, hogy milyen kérdést tennél fel nekem?

Néhány másodperccel később hozzátette: Fogadok, hogy azt szeretnéd kérdezni tőlem, hogy ________.

Pontosan az a kérdést mondta el, amin gondolkoztam, és a mondat közepén a hangja is visszatért!

Mind a ketten nevettünk, és azt mondtam: Pontosan.

Így ért véget a torokgyulladás. Többé egyikünk sem beszélt róla.

Mint látod, vacsorára is vannak csodáink.



15. fejezet

Az enyém!

Ha valamit odaad a gyermeknek, akkor az az övé. Már nem az Öné. A neki adott ruhának, játéknak, szobának az ő kizárólagos irányítása alatt kell maradnia. Megesik, hogy elszakítja az ingét, összetöri az ágyát, vagy elrontja a tűzoltóautóját. Mindez nem az Ön ügye. Önnek hogy tetszene, ha valaki karácsonyra adna Önnek egy ajándékot, és aztán nap mint nap megmondaná, hogy mit csináljon vele, és még meg is büntetné, ha nem azt csinálná? Tönkretenné az ajándékozót, és széttörné az ajándékot. Nagyon jól tudja, hogy ezt tenné. A gyermek is tönkreteszi az Ön idegeit, ha így bánik vele. Ez a bosszú. A gyermek sír. Nyaggatja Önt. Eltöri a dolgait. Véletlenül kiönti a tejét. És szándékosan összetöri azt a holmiját, amivel kapcsolatban folyamatosan figyelmeztetik. Miért? Mert a saját öndetermináltságáért harcol, a saját birtoklási jogáért, és azért, hogy a környezetével éreztesse a súlyát. Ez a tulajdon egy újabb eszköz, amivel kontrollálni lehet. Ezért mind a tulajdon, mind a kontrolláló személy ellen harcolnia kell.

– Szcientológia: Az élet új nézőpontból

A barátnőmmel egy kávé felett beszélgettünk, miközben a gyermekei a házamban az emeleten játszottak. Miután a fiának és a lányának megmutattam a játszószobát, feltételeztem, hogy ott maradnak játszani.

Amikor a barátnőm és a gyermekei elmentek, felmentem és észrevettem, hogy a gyermekek játszadozásának hangja valójában a hálószobám tönkretételét takarta. Megdöbbenve vettem észre, hogy az összes fiók ki volt nyitva, az öltözőasztalra parfüm és a kozmetikumok ömlöttek ki, és az egész szobában eluralkodott a rendetlenség.

Ahogy takarítottam, elgondolkoztam, hogy egy négyéves fiú és egy hétéves kislány miért okozhat ekkora kárt. Egyik fiamnak sem jutott volna eszébe, hogy valaki más tulajdonában ekkora kárt okozzon.

Kora gyermekkoruktól kezdve Ron Hubbard birtoklással kapcsolatos tanácsait követtem. A saját dolgaik az övék voltak, azt csináltak velük, amit akartak.

A barátnőm gyermekeivel kapcsolatos tapasztalat még egy nagyon fontos dolgot segített felismerni. Miközben a fiúk elvárták, hogy a holmijukat békén hagyják, megtanulták, hogy mások tulajdonát is tiszteletben tartsák.

Egyszer Paul a barátaival úgy döntött, hogy a házunk előtt egy játékkiárusítást fog tartani. Úgy éreztem, hogy mindjárt le kell kötöznöm magam, amikor a gyermekek Paul szobájából a legszebb játékokkal sétáltak ki. Mielőtt a vásárnak vége volt, a szomszéd gyermekek több mint fele beszállt a csereberébe. Nagyon jól érezték magukat. A nap végére Paulnak 18 centje és egy körülbelül tíz dollárt érő terepjárója lett.

Azon az estén viszont a terepjáró tulajdonosának apja a fiát vonszolva és dühben égő szemekkel jött át. Követelte, hogy azonnal adjuk vissza a kocsit. Paul meglepődött a szülői közbeavatkozáson, de engedelmeskedett. Így három nyalóka árával és feleannyi játékkal végzett, mint amennyivel eredetileg rendelkezett, de nagyon elégedett volt.

Lee egyik szokását nagyon nehezem tudtam megtanulni elviselni. Ő szereti szétszedni a dolgokat. Ritkán használja a játékokat úgy, ahogy azokat elképzelték. Azonnal javíthatatlanná alakítja át, és rengeteg olyan azonosíthatatlan darabkát kap eredményül, amelyekre rálépünk, felszedi a porszívó vagy a kanapé alól kell előbányászni.

A kis darabkái viszont nagyon tetszenek neki, és mindenféle új dolgot csinál belőlük. Végül is ki vagyok én, hogy erőltessem, hogy a teherautónak teherautóként kell a padlón kell gurulnia, és nem egy lecsupaszított üveggolyó-hordozónak kell lennie? Valamint látnod kellene rikító sportos modelleket, csillogó kormánnyal és négy nagy teherautó-kerékkel, amelyeket régi csomagolódobozból rakott össze.

Rájöttem, hogy amikor túl dühös voltam, ha az egyik fiú tönkretette az egyik drága ajándékomat, a hibát én követtem el. Több pénzt költöttem, mint amennyiről hajlandó voltam lemondani.

A gyermekek mindent szétszedő szokása megtanított valamire. Szerették a saját játékukat maguk létrehozni. Így miközben a játékboltok egyre bonyolultabb és drágább elemes, távirányítós, önszabályozó, számítógépesített dolgokat hoztak ki, amelyek sétáltak, beszéltek és kifújták az orrukat, a gyermekeknek szánt játékaim minden évben egyre egyszerűbbek lettek – általában csak azokat az anyagokat és eszközöket tartalmazták, amelyek segítségével valamit létre tudtak hozni. E mellé mindig kaptak egy kis zsebpénzt, hogy maguknak vehessenek valamit.

Noha a gyermekek tárgyai hozzájuk tartoznak, nem használhatják őket úgy, hogy mások békéjét vagy biztonságát veszélyeztessék. Az íjakat és a nyilakat mindig kint kellett tartani. Dugós puskát és vízipisztolyt nem szabad a házban használni. A jó asztalokon nem szabad tócsákat eredményező tevékenységet folytatni. Ezeket a szabályokat jól ismerik és soha nem hágják át.

Fontos, hogy minden gyermeknek legyen saját helye. Ha egy teljes szoba nem lehet az övé, akkor legalább a szoba és a fiókok egy részét részét kizárólagos használatra neki kell adni. Meg kell engedni neki, hogy a saját helyéről ő gondoskodjon vagy ő ne gondoskodjon, ha arra kerülne sor.

Valamikor menet közben rádöbbentem, hogy a renddel és a tisztasággal a fiúk nem foglalkoznak annyit, mint én (és az valószínűleg az évszázad egyik leginkább visszafogott állítása).

Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy legalább hetente egyszer kitakarítsák a szobájukat. Ez a hozzáállásukon nem sokat segített, viszont nekem rengeteg vesződséget és fáradságot okozott. Ekkor úgy döntöttem, hogy új irányból közelítem meg a dolgot, és üzletet ajánlottam. A lakás többi részén semmi rendetlenséget nem csinálhatnak, ellenben a szobájuk nézhet ki úgy, mint egy hulladéklerakó.

Nos, úgy is nézett ki.

Hosszabb idő után, mint amit hajlandó lennék bevallani, elkezdtek némi érdeklődést mutatni a tisztább szoba felé. Néha nagy szobatakarítást szerveztek, és esetenként a bútorokat is átrendezték. Hagytam, hogy a munkájukat maguk végezzék el.

Nem mondhatnám, hogy akár a legjobb esetben is elérték volna a tökéletesség csúcsát, de fejlődnek. Már észreveszik a rendetlenséget. Talán a legfontosabb eredmény viszont a lelki nyugalmam. Most már képes vagyok figyelmen kívül hagyni a szobájuk állapotát, és hagyni őket úgy élni, ahogy akarnak. Az önbecsülésemre tekintettel viszont a szobájuk ajtaját zárva kell tartaniuk, amikor vendégeket fogadunk.

Sok szülő erőlteti, hogy a gyermeke legyen udvarias, és a játékait ossza meg másokkal. Ez megsérti a gyermek irányításhoz való jogát, és ennek következtében önző és irigy lesz.

Noha a fiúkat soha nem köteleztem arra, hogy a játékaikat megosszák, ebből azért néhány érdekes konfliktus származott.

Egyik nap Paul Johnnyval, a szomszédban lakó fiúval játszott. Hangos veszekedést hallottam, majd hamarosan Johnny odasétált hozzám, magabiztosan, mivel úgy gondolta, hogy vendégként nyerő helyzetben van: Paul nem engedi, hogy játsszak a teherautójával.

Johnny, sajnálom, de az Paul teherautója, és ha nem akarja, nem kötelező hagynia, hogy más is játsszon vele.

Sértett meglepődöttséggel az arcán Johnny fogta a kabátját és kisétált az ajtón.

Ugyanez a dolog néhány nappal később újra megtörtént. Paul sírva jött oda hozzám: Johnny mindig hazamegy, amikor nem engedem, hogy játsszon a teherautómmal.

Igen, értem.

Most nincs senki, akivel játszhatnék.

Akkor, javasoltam, kiválaszthatnál valamit, amit hajlandó vagy odaadni neki.

Paulnak tetszett az elképzelés, így azonnal odament Johnny házához, hogy elmondja, két autót is hajlandó odaadni. Johnny visszajött, és a játékokon többé nem vesztek össze.

Ezek után ha egy gyerek jött hozzánk látogatóba, Paul bevezette őt a szobájába és elmondta neki, hogy melyik játékokat hajlandó odaadni játszani.

Valamivel később az egyik ismerősünket meglátogattuk. A fiuk, Frank, nem akart egy bizonyos játékot Paulnak odaadni. A szülei azt mondták: Frankie, legyél kedves Paulhoz. Ő a vendéged.

Amikor Frankie tiltakozva üvöltött, Pault magamhoz hívtam. Nézd! – emlékeztettem – Otthon, ha másokkal nem akarod megosztani valamelyik játékodat, akkor nem kell ezt tenned. Most ugyanezt csináljuk itt is. Kérdezd meg Frankiet, hogy mivel játszhatsz.

Rendben.

Innen kezdve képes volt kezelni a helyzetet. Sőt elkezdte néhány saját játékát is elvinni, amikor a barátait meglátogatta. Néhány percig vitatkoztak, de utána mindig lenyugodtak és jól érezték magukat.

Azt viszont észrevettem, hogy miután ezt a rendszert létrehoztuk, Paul nagylelkű lett, a játékát vagy a cukorkáját, szinte mindenkivel hajlandó volt megosztani. Ugyanezt a módszert alkalmaztam Lee-vel is, és a házban nincs veszekedés azon, hogy micsoda kié.

Egy gyermekkel megbeszélni, hogy mire is hajlandó, számára sokkal jobb hatással van, mint bármely általad erőltetett engedékenységre nevelés.

A legtöbb gondom a felruházásukkal volt. Nem a fiúk részéről, hanem az enyémről.

Egy kevés időbe beletelt, míg megtanultak a ruhájukról gondoskodni, de végül megtanulták utálni a térdén kilyukadt iskolai nadrágokat. Így iskola után mindig átöltöztek és megkértek, hogy az elszakadt holmijukat varrjam meg. (Muszáj volt megkérniük, ugyanis nem tartozik a természetemhez, hogy varrnivalót keressek.)

Mire tizenkét éves lett, Paul elkezdett igényessé válni azzal kapcsolatban, hogy mit fog felvenni. Megtanulta, hogy hogyan mossa és vasalja ki a dolgait (miután nem törődött azzal, hogy a nagymosásokhoz odaadja őket), elkezdett jobban kinézni, gyakrabban fürdött és fél órán át fésülködött, hogy a haja azt a bizonyos szélfútta elhanyagoltságot mutassa.

Hogy őszinte legyek, be kell vallanom, hogy ez a csodás átalakulás nem valamilyen általam kiötlött titkos praktika eredménye volt. Szerintem ez az után a nap után történt, amikor felismerte, hogy a lányok az ellenkező nemhez tartoznak.



16. fejezet

Televízió – az előítéleteim

Anyu, megnézhetjük lefekvés előtt az Vándor Viktor-t?

Nos, rendben.

Kicsit vonakodva egyeztem bele. A fiúk jól viselkedtek, és semmi okát nem láttam annak, hogy megtiltsam az egyik kedvenc műsoruk nézését.

Utána viszont mind a két fiú ingerlékeny és kötekedő hangulatba került. Kettéválasztottam és ágyba küldtem őket.

Majd ez még egyszer előfordult. Noha semmilyen külső vélemény nem támasztotta alá, megfigyeltem, hogy a fiúk tónusa tévénézés után rendszeresen leesik.

Én magam soha nem néztem tévét. Néhány évvel korábban felhagytam vele, amikor felismertem, hogy több száz tévé előtt töltött óra után sem voltam képes egynél több műsorra emlékezni. Azoknak az óráknak nem igazán volt értelme. Rájöttem, hogy az időmet értelmesebben is el tudom tölteni.

Ahogy a fiúk nőttek, megpróbáltam őket a tévéről leszoktatni, de úgy tűnt, hogy túlzottan rászoktak.

Számos oka volt annak, hogy miért nem akartam, hogy a fiúk tévét nézzenek. Az egyik oka az volt, hogy a nézők szórakozása, azaz őket folyamatosan szórakoztatják. Ez az, amit egyirányú áramlás-nak hívunk. Ők hatássá váltak, és nem okoztak. A gyermekek számára ez már önmagában természetellenes, ugyanis ők általában a nagyobb mennyiségű cselekvést részesítik előnyben.

Ezért az várható volt, a tévénézés után a fiúk valamennyi mozgást igényelnek. Ez viszont mindig reaktív viselkedés formájában jelent meg.

Az ok, mint ahogy rájöttem, az volt, hogy a tévében a skála alacsony szintjén található dramatizálás volt az általános. Noha a végén mindig a fehér kalapos cowboy nyer, hazugsággal, átveréssel, lopással, gyűlölettel, erőszakkal, félelemmel, árulással, bánattal és könnyező érzelgősséggel kell foglalkoznia. Ezek mind alacsony tónusú érzelmek. Mivel a reaktív elme az azonosítás miatt lép működésbe, ezek az alacsony szintű emlékeztetők a gyermek reaktív elméjét folyamatosan restimulálják.

A tévétől őket nem akartam teljesen eltiltani, ennek hatására csak még jobban nézni akarták volna. Ehelyett viszont a fiúknak elmagyaráztam a megfigyelésemet, remélve, hogy ha megértik, hogy mi történik, akkor kevésbé fognak a hatása alá kerülni. Sajnos ez sem segített.

Voltak olyan időszakok, amikor titokban azt kívántam, hogy a tévé egyszerűen romoljon el. Javíthatatlanul. Viszont azt is tudtam, hogy ez a gyávák útja. Sokkal hasznosabb lett volna, ha a saját szemükkel látják, hogy mi történik és a témával kapcsolatban képesek meghozni a saját döntésüket.

Végül a türelmem (ami néha közelebb járt az apátiához) elnyerte jutalmát. Paul átment az egyik szomszédban lakó barátjához, hogy nála töltse az éjszakát. Megígértem neki, hogy másnap elviszem egy szcientológia kongresszusra, így emlékeztettem, hogy figyeljen arra, hogy kialudja magát.

Aznap este tizenegykor a szomszédom hívott: Paul elindult hazafelé – mondta Megpróbáltam megállítani, de egyszerűen elszaladt. Nem tudom, hogy mi baja volt.

Felkapcsoltam a kinti lámpát és úgy vártam rá. Hamarosan futva jött haza. Aludni szeretnék, anyu. Reggel mindent el fogok mondani.

A következő napon, ahogy a kongresszusra a vezettem a városba, Paul elmesélte, mi történt előző este. A barátjával jól érezték magukat. Együtt zenéltek valamennyit, sakkoztak egyet, minden nagyszerűen ment, amíg úgy nem döntöttek, hogy lefekvés előtt megnéznek egy tévéműsort. A barátja utána viszont elviselhetetlen lett. Nem hagyta, hogy Paul lefeküdjön, helyette folyamatosan veszekedni akart.

Nem tudtam vele értelmesen beszélni, nem tudtam elhallgattatni, így eljöttem. Majd hozzátette: És, anyu, ha azt az izét valaha is újra nézni szeretném, ne engedd. Most már én is látom, pont úgy, ahogy elmesélted.

Rendben, nyugtáztam hangosan. Magamnak viszont egy hálás Ámen!-t suttogtam.

A következő napon Lee bekapcsolta a televíziót. Egy pillanattal később a képcső kialudt. Egymásra néztünk, majd megvontuk a vállunkat. Két hónappal később egy ócskás még fizetett is nekem azért, hogy elvihesse.

Ez már több éve történt, és azóta sem hiányoltuk. Az esték az egyszemű szörny nélkül sokkal kellemesebbek. (Felismerted már, hogy a harsány tévé mennyire megakasztja a család kommunikációját?) Többet játszanak együtt, és néha lefekvés előtt történeteket olvasnak vagy beszélgetnek egyet.

Az azóta kapott oktatással és auditálással a hátuk mögött biztos vagyok menne, hogy a fiúkra ma már kevésbé hatna a tévé, ugyanis az emberi reaktivitást nagyon jól képesek felismerni.



17. fejezet

Az intelligenciahányadossal lehet kezdeni valamit

Lee-ről – mondta gyászosan a tanárnő, attól tartok, a legrosszabbat kell elmondanom. Látja, ő a nem haladó csoportban van. Szegények négyen vannak, és még az első olvasókönyv szóanyagát sem ismerik. Néhány másik gyermek már három könyvvel is végzett.

Értem, akkor gondoskodok arról, hogy megtanulja a szavakat.

Nos, az nagyon kedves lenne, ha tudna neki segíteni, de ne legyenek túlzott elvárásai. Néhány gyermek egyszerűen lassan tanul, tudja.

Most tényleg azt próbálta nekem körülményesen elmagyarázni, hogy a fiam gyakorlatilag visszamaradott? Ez nekem elég viccesnek tűnt (mivel tudtam, hogy Lee olvasási nehézségeit könnyedén meg tudom oldani). Viszont ekkor a többi gyermek jutott az eszembe. Talán őket is félreismerik.

Akkor viszont az jutott az eszembe, hogy mennyi tehetséges fiút és lányt hívnak pontatlanul lassú tanuló-nak, gyengén teljesítő-nek vagy visszamaradott-nak, csak mert a tanárok ezeket a tüneteket nem tudják helyrehozni? Mennyi szülőnek kellett ezeket a tekintélyelvű ítéleteket elfogadni, csak azért, mert nem tudták, hogy a gyermekeiken lehet segíteni?

Azon a hétvégén elkezdtem Lee-nek segíteni. Először tudattam vele, hogy hamarosan képes lesz olvasni. Először elmentünk a helyi áruházba és megvettük az osztályában használt első három olvasókönyvet.

Amint visszatértünk, leültem és elkezdtem neki megtanítani az első könyv szavait. Lee nem volt képes a szavakra emlékezni, amint megtanulta őket, már ki is siklottak a fejéből. Tudtam, hogy a nehézség korábbról ered (ez a tanulási nehézségek helyrehozásának az alapvető szabálya: amikor a nehézség nem oldódik meg könnyen, akkor egy korábbira kell átmenni).

Végignéztem vele az ábécé betűit, hogy lássam, ismeri-e őket és tudja-e, hogyan kell őket kiejteni. Ezt sem tudta. Ekkor ezeket próbáltam neki megtanítani. Ezekre sem tudott emlékezni, és elkezdtem megérteni a tanárnő dilemmáját. Lee tényleg úgy viselkedett, mintha buta lenne. Én viszont tudtam, hogy még korábbra kell mennem.

Hamarosan megtaláltam az elakadás forrását. Ez egy óvodai esemény volt. A tanárnő úgy tanította a betűket és a kiejtésüket, hogy az ábécé betűit ábrázoló kártyákat mutogatott. Amikor a th betűhöz értek, Lee nem tudta felismerni a betűk, a hangzásuk és az alkalmazásuk közötti kapcsolatot. Ezen a pontot Lee rám üvöltött: Ezt nem vagyok képes megérteni!

Köszönöm.

Ennek hatására a témával kapcsolatos döntése (az, hogy nem képes megérteni), megszűnt. Most már tudtuk, hogy mit nem értett meg, és most már készen állt a tanulásra.

Néhány percen belül megtanulta az ábécé betűit és elsajátította a kiejtésüket. Most már képes volt megtanulni a szavakat. Az első könyvet azonnal az elejétől a végéig elolvasta.

A probléma helyrehozatala és az olvasás kevesebb, mint három óráig tartott.

Lee örömmámorban úszott, annyira, hogy vasárnap a második könyvet is el akarta olvasni. Hétfő reggel önbizalommal és lelkesedéssel eltelve ment az iskolába. Csak várj, amíg elmesélem a tanárnőnek! Most már be fog engedni az egyik olvasó csoportba.

A gondjaink viszont nem értek véget. Lee elég elkedvetlenedve jött haza. Még csak nem is hagyta, hogy az egész könyvet elolvassam. Még mindig a butább csoportban tart.

Felkaptam a telefont és felhívtam az iskolát, hogy egy találkozót beszéljek meg a tanárnővel. Ő vagy elnyomó volt, vagy csak hihetetlenül korlátolt (a cselekedetei viszont mind a két esetben elnyomóak voltak). Azért megpróbáltam róla a legjobbakat feltételezni, de megfogadtam, hogy ha nem lehet kezelni, akkor Lee új tanárt fog kapni.

A tanár türelmesen magyarázgatta: Amikor Lee elmondta, hogy a hétvégén az egész könyvet megtanulta elolvasni, ezt az igazgatóval megbeszéltem. Mind a ketten egyetértettünk abban, hogy ez lehetetlen. Lee csak bemagolta a szöveget és gépiesen mondja a szavakat, ezek semmit sem jelentenek a számára. Mielőtt bármelyik gyermekről elfogadnánk, hogy olvas, a könyvben található összes feladatot el kell végeznie. Másképp nem tudnánk megbizonyosodni arról, hogy értett-e valamit is abból, amit olvasott.

Annak, amit mondott, részben volt értelme, de megdöbbentem, ahogy egy gyanú ébredt bennem. Lehetséges, hogy ez a két tanárnő tényleg úgy döntött, hogy egy gyermeket nem lehet oktatni? Ez lehetetlennek tűnt, de úgy gondoltam, hogy próbára teszem a hajlandóságát.

Meg tudja mondani, hogy Lee-t át lehet-e sorolni a jobb csoportba?

Tudja, ő az osztályhoz képest jelentősen le van maradva.

Értem. De meg tudja mondani, hogy Lee-t át lehet-e sorolni a jobb csoportba?

Nézze – magyarázta – nem tűnt túl érdeklődőnek …

Harminc percet és az eredeti kérdésem hatszori ismétlését vette igénybe az, hogy az összes előítéletét levetkőzze. Végül hajlandó volt bevallani, hogy lehet szó arról, hogy Lee átmenjen a másik csoportba.

Ezen a ponton katonás eltökéltséggel magyaráztam, hogy én mindenképpen azt akarom, hogy átmenjen. Ha a tanárnő tudatná velem, hogy hogy Leenek mikor vannak nehézségei, akkor nem lenne mentsége a kudarcra. Az ő részéről ez semennyi időt vagy figyelmet nem fog igényelni.

Először is – kértem – Megengedi, hogy Lee azokat a feladatlapokat megcsinálja? Másként, ahogy mondta is, nem fogja tudni, hogy mikor áll készen arra, hogy az olvasó csoportba átmenjen.

Igen. Azt hiszem, hogy ezt meg tudom tenni.

Jól van. Alig várom, hogy láthassam őket, amikor azokat hazahozza.

A következő néhány nap Lee minden nap négy-öt feladatlapot hozott haza (és mindre ötöst kapott), a hét végére pedig átkerült az olvasó csoportba.

Ezek után az olvasási képessége jó ütemben fejlődött.

Ennyit az úgy nevezett lassú olvasók-ról.

Ez egy példája annak, ahogy az akkori szcientológia tanulási adatokról szerzett tudásomat alkalmaztam.



18. fejezet

Egyebek

Amikor Ön valahol elkezd rendet teremteni, akkor előbb rendetlenség jelenik meg, majd eltűnik. Ezért az az erőfeszítés, hogy rendet teremtsünk a társadalomban, vagy annak bármelyik részében, egy kis ideig mindig rendetlenséget fog okozni.

A trükk abban van, hogy folytatni kell a rendteremtést; a rendetlenség pedig nemsokára el fog tűnni, és az Ön számára a rendezett tevékenység marad hátra. De ha Ön gyűlöli a rendetlenséget, és csak a rendetlenség ellen harcol, akkor soha sehol ne kezdjen el rendet teremteni, mert a keletkező rendetlenség félőrültté fogja tenni.

– Szcientológia: Az élet új nézőpontból

Ha emlékszel, hogy a konyha hogy nézett ki legutóbb, amikor úgy döntöttél, hogy az összes szekrényt kitakarítod, akkor megérted ezt a rendetlenségről alkotott gondolatot.

Ugyanez fog történni a háztartásoddal, ha egyik napról a másikra megváltoztatod azt, ahogy a gyermekeddel bánsz. Lehet, hogy egy ideig sokkal reaktívabban fog viselkedni. Megpróbál majd az összes nyomógombodra rátenyerelni (márpedig alaposan ismeri őket). De ne veszítsd el a hidegvéred.

Természetesen, ha a gyermekét már idomította, irányította, parancsolgatott neki, vagy megtagadta tőle a tulajdonát, nem lesz könnyű dolga. De akkor változtasson menet közben a módszerein. Próbálja megadni neki a szabadságát. Ő viszont már olyan gyanakvó Önnel szemben, hogy iszonyatosan nehezére fog esni az átállás. Az átmeneti időszak borzalmas lesz. Ám végül jól nevelt, barátságos gyermeke lesz, aki meg fogja állni a helyét, aki tekintettel lesz Önre, és ami még nagyon fontos az Ön számára: olyan gyermeke lesz, aki szeretni fogja.

– Szcientológia: Az élet új nézőpontból

Az első lépés az lehetne, hogy leülsz a családoddal és megbeszélitek a csoportos céljaitokat. Kommunikáljatok sokat. Nézzétek meg, hogy most mit tesztek azért, hogy ezeket a célokat elérjétek és azt is, hogy hogyan tudnátok jobban feléjük haladni. Döntsétek el, hogy mit kell megváltoztatni és az új módszerek váljanak mindennapi szokássá. Ha valami rosszul sikerül, vizsgáljátok meg újra a helyzetet és hozzátok azt helyre. Amikor egy célt elértek, ezt ismerjétek fel, nyugtázzátok, majd állítsatok fel új célokat.

Lehet, hogy hozzám hasonlóan azt fogjátok találni, hogy az új ismeretek alkalmazásához erős fegyelemre van szükség.

Az általam alkalmazott székes és a táblás rendszer nem gyógyította meg a reaktív viselkedést, inkább abban segített, hogy a gyerekek uralni tudják a bankjukat. Ez viszont az életet mindannyiunk számára kellemesebbé tette. (Szükség esetén ezt a fajta fegyelmezést a szervezetünk etikai részlege kezeli.)

Semelyikünk sem élvezi azoknak a társaságát, akik az érzelmi állapotukat egyfolytában a környezetükre ürítik. Ők annyira kellemetlenek tudnak lenni, mint egy idomítatlan kiskutya, aki rászabadul az új takaróra.

A legtöbbünket egy kicsit be kell törni ahhoz, hogy barátként, anyaként, apaként vagy gyermekként bármi hasznunkat lehessen venni, valamint hogy a tartós eredmények eléréséhez szükséges önkontrollt ki tudjuk fejleszteni.

Amikor egy gyermeket valamire utasítod, mindig gondoskodj arról, hogy azt elvégezze. Miután megtanulja, hogy tényleg azt akarod, hogy az utasításaidat végrehajtsa, hagyd, hogy magától csináljon meg dolgokat. Minden K/F-re irányuló felhívást hagyj figyelmen kívül. Egyszerűen ne hagyd, hogy az eredeti utasításaidtól eltántorítsanak. Hamarosan nekilát és önállóan is elvégzi azokat. Mindig szívesebben fog megtenni olyan dolgokat, amelyekről ő maga döntötte el, hogy megteszi. Azt vettem észre, hogy most már a fiúk előre megérzik, hogy mit akarok tenni, és maguktól nekilátnak. Lee például amikor meglátja, hogy készítem az ebédet, nekilát és megteríti nekem az asztalt.

Soha ne adj utasításokat azzal a feltételezéssel, hogy azok nem lesznek végrehajtva. Ne menj ki az utcára, különben elfenekellek.

Így a büntetést a szükségesnél korábban vezeted elő és ezzel a bizalmatlanságodat jelzed. Ezen túl a reaktív elme az ilyen kijelentéseket szinte mindig kihívásnak tekinti.

Hozd meg a szabályokat, adj utasításokat és bízz abban, hogy követni fogják őket.

Ha egynél több gyermeked van, ne kezeld őket egyformán, ugyanis ők nem egyformák. Ez csak féltékeny versengést eredményez. Az ajándékokat és a személyes tárgyakat az illető személyiségének figyelembevételével kell kiválasztani.

Az idősebb gyermekeknek több előjogot és szabadságot kell adni. Emlékezz arra, hogy a gyermekeknek látnia kell annak az előnyét, ha felnő, így nem akar örökre gyermek maradni.

Egyszer hallottam, ahogy egy barátnőm így szólt rá a férjére: Ne kényeztesd annyit azt a lányt, így el fogod rontani.

Ez egy érdekes elképzelés, csak éppen nem igaz.

Hogyan tudunk egy gyermeket elrontani? Ha túlzottan elnézőek vagyunk vele, amikor túl keveset segít, ha az összes döntését helyette hozzuk meg, ha túl sokat dolgozunk és gondolkozunk helyette, és ha nem engedjük meg neki, hogy eldöntse, mit akar csinálni vagy mit szeretne birtokolni.

Azzal egy gyermeket sem lehet elrontani, ha sokat szeretjük és csodáljuk, ha az őt érintő kérdésekben választási lehetőséget kínálunk neki, ha a saját teréhez, tárgyaihoz kizárólagos jogokat adunk neki, vagy ha emberi lényként nyugtázzuk és jutalmazzuk meg.

Az összes szülőben létezik a jóra való szándék. Ösztönösen a helyes dolgot próbáljuk cselekedni. Egyszerűen csak nem mindig tudjuk, hogy mi a helyes. Nem számít, hogy a múltban mennyi hibát követtél el, soha nem késő azokat helyrehozni. Én azt találtam, hogy a gyermekek a szülők hibáival és ártó tetteivel kapcsolatban nagyon megbocsátóak tudnak lenni.

Ha egy gyermek akkor is kritizál, amikor a szülök minden tőlük telhetőt megtesznek, akkor ez csak egy dolgot jelenthet: valamit visszatart tőlük.

Minden tőled telhetőt tegyél meg, hogy a gyermek tudatosságát megnöveld. Ez sokkal fontosabb annál, mint amit meg tud tenni. Lehet, hogy nem sok mindent tud megtenni, de sok dolgot felismerhet. Ha például tudja, hogy képes fejlődni és képes segítséget kérni, mint az a felnőtt személy, aki nincs tudatában annak, hogy valami tönkreteszi az életét és hogy segíteni lehet rajta.

Ne az alapján ítéld meg a gyermekeket, hogy ebben a pillanatban miket képes (vagy nem képes) megtenni. Segítsd, hogy fejleszteni tudja a tudatosságát. Utol fogja érni magát, amikor idősebb lesz.

Egy gyermek nevelése során csak ilyen messzire tudsz elmenni. Miután idáig eljutottál, ismerd fel, hogy bevégezted a munkát. Ne akard tovább nevelni őt. Azok a szülők, akik a már felnőtt fiuk vagy lányuk helyett találják ki, hogy mi történjen, elég szomorú látványt nyújtanak. A megfelelő időben engedd el őket, és a gyermekeidből felnőtt barátok válnak.

Az ebben a könyvben található módszerek és tanácsok egyike sem törli ténylegesen a gyermek reaktív bankját. Erre csak az auditálás képes. Ezen módszerek segítségével viszont talán anyaként vagy apaként jobban fogod tudni végezni a dolgodat.

A szcientológia egészéből csupán egy kis mintát mutattam be. Minél többet tanulsz az életről, az emberekről és a viselkedésükről, annál sikeresebben végzed a dolgod, legyen az a család felnevelése, egy gyár irányítása vagy egy levél kézbesítése. Remélem, hogy majd többet akarsz megtudni ezekről.

Ron Hubbard rengeteg kitűnő könyvet írt. A szcientológia szervezetek és központok Szovjetunió kivételével a világ összes országában tartanak tanfolyamokat (ami elég jól példázza, hogy hogy férünk meg a kommunizmussal). Ha többet szeretnél tudni a szcientológiáról, azt ajánlom, hogy olvass el néhány könyvet vagy vegyél részt egy tanfolyamon. A könyvek megrendeléséhez szükséges információt ennek a könyvnek a hátuljában találhatod meg. A kezdőknek a Dianetika: a szellemi egészség modern tudománya című könyvet tudnám ajánlani, amely kiválóan elmagyarázza a reaktív elme forrását.

Úgy gondolom, hogy meg fogod kedvelni a szcientológusokat. Intelligensnek és barátságosnak fogod őket találni. Mindenféle korosztályba és társadalmi státuszba tartozókkal találkozhatsz. Találkozhatsz fiatalokkal (akik rajonganak értünk) és az idősebbekkel (akik egyre fiatalabbak lesznek). Találkozhatsz a vállalat elnökével, a postai alkalmazottal, az iskolai tanítóval, a háziasszonnyal, a jogásszal, a részvénybrókerrel, az orvossal, a művésszel vagy a mérnökkel.

Ha a szcientológusokat jellemeznem kellene, azt mondanám, hogy többet táncolunk, többet nevetünk, többet énekelünk. Mivel az élet komoly dolgairól mindent tudunk, többé nem szükséges, hogy komolyak legyünk.

Akár csatlakozol hozzánk, akár nem, talán kipróbálsz néhány itt megfogalmazott gondolatot és amelyeket működőképesnek találsz, azokat használni is fogod. Ha pedig sikerrel jársz, remélem megköszönöd Ron Hubbardnak.

Ő civilizációnk egyetlen embere, aki rendelkezett azzal a bátorsággal, amellyel képes volt addig kutatni, amíg megtalálta az igazságot az emberekkel kapcsolatban.



19. fejezet

Legvégül

A könyv megírásának kezdete és vége között Paullal együtt (aki akkor tizenhárom éves volt) clearek lettünk. (Lee majd néhány év múlva kerül sorra.)

A clear állapot személyes dolog. Mindannyian egyedi személyiségek vagyunk, megvan a saját tehetségünk, tapasztalatunk és tudásunk. Az clearré tétel során eltávolítjuk a rejtett forrásból kéretlenül érkező gondolatokat és érzelmeket. A régi emlékek és asszociációk többé lepnek el minket, hogy a jelenbeli tapasztalatainkat befolyásolják. A valódi lény kiemelkedik, a saját döntései alapján hozza létre gondolatait és idézi fel emlékeit, újra ő uralja saját magát, ahogy annak lennie is kell.

Azon a reggelen, amikor clear lettem, egy korai auditálási ülést fejeztem be és lementem a vendégház konyhájába, hogy egy kávét csináljak magamnak. Odakint hideg volt, sötét és esett, de én úgy éreztem, hogy átjár a napfény. Számomra olyan volt, mint a tavasz első napja – az a nap, amikor először mehetünk ki nagykabát nélkül. Feldobottnak, fiatalnak és élettel telinek éreztem magam. A fák csúcsa felett akartam ugrálni és újra beleszerettem az életbe.

Mára teljesen megbékéltem magammal. A családi ügyeket kézben tartom. Többé nem aggódom amiatt, hogy mi lesz a gyermekeimből.

Ezt tudom.

Hozzám hasonlóan ők is szorgalmasan segíteni fognak. Megkeressük a többi embert, azokat, akik még a téli álmukat alusszák, de elég éberek ahhoz, hogy meghalljanak minket, amikor hívjuk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk a napfényben.

Együtt mindent meg fogunk tenni azért, hogy a bolygó szellemi egészségét helyreállítsuk.

Hadd fejezzem ezt be azzal az idézettel, amelyet clearré válásakor Paul Saint Hill kápolnájában tartott.

Íme egy tanács közületek azoknak, akiknek gyermekeik vannak. Thetánként kezeljétek őket, nem kölykökként.

Három oka van annak, ha egy gyermek alacsony intelligenciára utaló jeleket mutat:

  1. Veleszületett rendellenesség. Tényleges agyi sérüléssel született.
  2. Aberráció. A reaktív elme túl nagy részben restimulálódott, csökkentve a tudatosságot.
  3. Helytelen oktatás. A tanítása során hibákat követtek el és azokat nem hozták helyre.

A modern társadalom legnagyobb (intelligenciával kapcsolatos) hibája az, hogy ezt a három fogyatékosságot gondatlanul egy kalap alá veszik. Ez a baklövés a civilizáció fejlődését jelentőset hátráltatja, ugyanis az aberrációval és a helytelen oktatással kapcsolatban lehet tenni valamit, és a szcientológián belül meg is tesszük ezt.

A képzés és az auditálás hatására bekövetkező intelligenciahányados-fejlődéssel folyamatosan találkozok. Az alapvető szcientológia képzés és auditálás előtt és után rendszeresen szoktam mérni a tanulók intelligenciahányadosát. Gyakran látom, ahogy az IQ-juk 10-15 ponttal növekszik. Két évnyi képzés és auditálás hatására a saját IQ-m 35 ponttal nőtt meg.

1964-ben, amikor a tanulás témakörében kutatásokat folytatott, Ron Hubbard hatalmas áttörést ért el. Az így szerzett ismereteket az összes szcientológia akadémián hatalmas sikerrel kamatoztatták.

A szcientológián kívül semmilyen olyan iskolát vagy egyetemet nem ismerek, amelyik a Hogyan tanuljuk? témában bármilyen tanfolyamot tartana. Így hirtelen kevés ennél alapvetőbb tévedést tudok elképzelni.

A franchise központunkban (Ann Harborban) most már Tanulási tanfolyamot és a nehézségekkel küzdőknek tanulási helyrehozatalt tartunk. Hamarosan oktatók számára is fogunk szemináriumot adni, és talán magántanítást is vállalunk.

A tanulási anyagokat ebben a kötetben nem kennék képes bemutatni. Egy saját művet igényelne. Az anyagok viszont mindenki számára elérhetőek. Ha a legközelebbi szervezet vagy franchise központ nem tanítja, biztos segíteni tudnak abban, hogy a Tanulási Szalagok egy példányát megszerezd és otthon meghallgasd.

Időközben szülőként azt mindenképpen érdemes tudni, hogy a gyermeked nem mindenképp valamilyen belső tényező miatt nem képes fejlődni. Ő olyan mértékben korlátozott, amilyen mértékben egy tárgyat nem tud megtanulni és amilyen mértékben a tanítói nem képesek a felmerülő nehézségeket helyrehozni.

Már túl régóta helyezzük tévesen a hangsúlyt arra, hogy egy gyermeknek milyen képességei vannak, ahelyett hogy milyen módszerekkel is tanítjuk őt.



Függelék

Szójegyzék

Aberráció: A racionálistól való bármely eltérés.

Akcióciklus: A szcientológiában az akcióciklus egy előre eltervelt cselekedet kezdetétől annak befejezéséig tartó tevékenységek sora.

Alacsony tónusú: A személy viselkedése vagy a tettei a tónusskála 2,0 pontjára vagy az az alatti tartományra esik.

Általánosság: Egy olyan általános vagy közelebbről meg nem határozott kijelentés, amely mindenre vagy mindenkire vonatkozik, és amely kifejezést a szcientológiában arra használnak, hogy jelezzék, amikor valaki megpróbálja az okot elrejteni vagy egy másik személyt egy mindenre kiterjedő (pl. Mindenki azt gondolja…) állítással lehengerelni.

Analitikus elme: A személy gondolkodásra és emlékezésre használt gépezetének azon része, amely aránylag teljesen az uralma alatt áll.

Ártó tett (overt): Valaki más ellen elkövetett, sérelmet okozó cselekedet.

Ártó tett–motivátor sorozat: Az az eseménysorozat, amelynek során egy ártó tettet elkövetett személy motivátornak érzi szükségét. A motivátorok ezek után hajlamosak további ártó tettek igazolásául szolgálni.

Auditálás: A szcientológia eljárásainak egy képzett auditor által történő alkalmazása. Az auditálás pontos meghatározása a következő: Az a cselekedet, hogy a preclearnek felteszünk egy kérdést (olyat, amelyet képes megérteni és megválaszolni), megválaszoltatjuk a kérdést, végül a választ nyugtázzuk.

Auditálási kommciklus: Az auditálásban használt kommunikációs ciklus.

Auditálási ülés: Az a jól meghatározott időszak, amely alatt az auditor a precleart auditálja.

Auditor: Valaki, aki figyelmesen meghallgatja az emberek mondandóját. Egy auditor olyan személy, akit arra képeztek ki és arra képesítettek, hogy a szcientológia eljárásait mások javára alkalmazza.

Bank: A reaktív elme.

Bankos: Reaktív módon viselkedik.

Clear: Egy olyan személy, aki a VII fokozat teljesítésével a teljes bankját kitörölte. Nincs többé saját reaktív elméje vagy időnyoma, újra teljes egészében önmaga, és képes a saját alapvető céljait követni. (Ez a lét egy sokkal magasabb szintű állapota, mint amely korábban az emberiség számára elképzelhető volt.)

Cselekvőség: Egy személy azon képessége, hogy egy cselekedetet végrehajtson.

Dianetika: A mentális egészség tudománya.

Eljárás (processz): Olyan, auditor által feltett kérdéscsoport, amely segítségével a személy több dolgot ismerhet meg az életről vagy önmagáról.

Elme: A thetán és a fizikai univerzum között található irányítórendszer. Az elme nem az agy.

Elnyomó személy (SP): Olyan valaki, aki a körülötte lévőket szándékosan felzaklatja és őket folyamatosan lent akarja tartani. Az SP a többiek elpusztítása mellett kötelezte el magát, ugyanis úgy érzi, hogy mindenki más a túlélését fenyegeti, ezért fél attól, hogy bárki jobban legyen.

Elszáll (blow): Egy reaktív elmében található dologtól megszabadulni.

Engram: Egy fájdalmat, öntudatlanságot vagy a túlélés valós vagy képzelt veszteségét tartalmazó mentális képmás. Ez a reaktív elme egy olyan felvétele, amely a személlyel a múltban ténylegesen megtörténtekről készült.

Érzelmi tónusskála: Egy épelméjűséget mérő, valamint a viselkedés, az érzelmek és a gondolatok különböző tényezőit egymással kapcsolatba hozó skála.

Etika: A szcientológia etikarészlege az, amely bármely személy auditálás, képzés vagy adminisztráció terén (általa vagy mások által) elérhető haladását akadályozó tényezőket és viselkedést kezeli.

Felelősség: Az az elképzelés, hogy képes valaminek gondját viselni, kinyúlni vagy lenni, az okozásra képessége és az okozásra való hajlandóság. Ha valaki valamivel kapcsolatban felvállalja a felelősséget, akkor elfogadja, hogy az adott területen okozóként viselkedik. Ezt a fogalmat az alacsonyabb szintű fogalmaktól, mint a hibáztatástól vagy a dicsérettől határozottan el kell különíteni, ugyanis azok az okozott dolog jóságának vagy gonoszságának további kiértékelését is tartalmazzák.

Hullámvasutazás: Valaki felváltva jobban és rosszabbul lesz.

K/F (kérdés-felelet): Egy akcióciklus sikertelen befejezése.

Komm: A kommunikáció szó rövidítése.

Kommciklus: Kommunikációs ciklus. Egy kérdésből, a kérdés megválaszoltatásából és a válasz nyugtázásából álló cselekvéssorozat.

Leértékel (invalidál): Meggyengít, bírál vagy hibáztat.

Lehetséges bajforrás (PTS): Lehetséges bajforrás. Bármely személy, aki preclearként vagy miközben a szcientológia területén tevékenykedik, egy elnyomó személlyel vagy csoporttal áll kapcsolatban. (A személy vagy a preclear csak akkor hullámvasutazik, azaz felváltva lesz jobban és rosszabbul, amikor egy elnyomó személlyel vagy csoporttal van kapcsolatban, és ahhoz, hogy a szcientológiával szerzett nyereségei tartósak legyenek, az elnyomás forrását vagy kezelnie kell, vagy pedig meg kell szakítania vele a kapcsolatot.)

Magas tónusú: Egy személy akkor számít magas tónusúnak, ha az érzelmi viselkedése a tónusskálán 2,0 felett található.

Mínusz randomitás: Bármi, amely a személy által elviselhetőnél kevesebb mozgást tartalmaz.

Motivátor (indíték): A motivátor a személy ellen elkövetett ártó tett, amely hajlamos az illető által elkövetett ártó tetteket ellensúlyozni. Ez több, mint egy nemkívánatos cselekedet, annak esetén ugyanis a helyzet megoldása érdekében hajlandó cselekedni, míg a motivátor esetén csupán az ártó tettet akarja ellentételezni, panaszkodik és semmit nem tesz, hogy a keletkezett helyzetet helyrehozza.

Nyomógomb: Olyan tételek, szavak, kifejezések, témakörök vagy területek, amelyeket egy személy elméjében mások szavai vagy tettei könnyen restimulálnak, és amelyek benne kényelmetlenséget, szégyent, zaklatottságot vagy megállíthatatlan nevetést okoznak.

Nyugtázás: Egy olyan kommunikáció, amely egy másik személynek jelzi, hogy a tettét befejezettnek tekintjük. Példa: Köszönöm.

Optimális randomitás: Egy olyan dolog, amely az egyén számára a pontosan megfelelő mennyiségű mozgást és kiszámíthatatlanságot tartalmazza.

Tudatosság: A személynek az a része, amely képes a környezetet érzékelni és felismerni.

O/W-k (overts and withholds): ártó tettek és visszatartások.

PC: Preclear.

Plusz randomitás: Bármi, amely a személy által elviselhetőnél több mozgást vagy kiszámíthatatlanságot tartalmaz.

Processzing: Az a szcientológia alapelvekre és szabályokra alapuló tevékenység vagy tevékenységsorozat, amelynek során a precleart eljárások (processzek) futtatásával szabadabbá teszik.

Preclear: Ez a kifejezés alapvetően mindenkire vonatkozik, aki nem clear, bár elsősorban azokra használják, akik szcientológia auditálás hatására egyre többet tudnak meg önmagukról és az életről.

Pszichoszomatikus: A reaktív elméből származó testi fájdalom vagy kellemetlenség.

PTS (Potential Trouble Source): Lehetséges bajforrás.

Randomitás: A megjósolhatatlan és a megjósolható mozgások egymáshoz viszonyított aránya.

Reaktív: Irracionális, cselekvés helyett reagál, a reaktív elme és nem az egyén jelen idejű determinizmusa alapján létrejövő viselkedés vagy gondolat.

Reaktív elme: A személy elméjének az a része, amely nem a saját uralma alatt áll , és amely képes a cselekedetei és a gondolatai felett az uralmat átvenni.

Restimulál: A reaktív elmében valamit aktivál.

Restimulátor: A személy környezetében bármi, ami a reaktív elmében eltároltakhoz eléggé hasonlít ahhoz, hogy annak egy része restimulálódjon.

Saint Hill birtok: Az Angliában, Sussex megyében, East Grinstead városa közelében található Hubbard Szcientológia Akadémia címe.

Szcientológia: Egy olyan, a tudás tanulmányozásával foglalkozó alkalmazott filozófia, amely a technológiájának alkalmazásával az életkörülményekben kívánatos változásokat hoz létre. (A latin scio: tudni, a szó legteljesebb értelmében, valamint a görög logosz: tanulmányozni szavakból származtatva.)

SP (supressive person): elnyomó személy.

Thetán: A lény maga, nem a teste vagy az elméje. Lélek. Szellem.

Tónusskála: lásd az Érzelmi tónusskálát.

TR (training routine): Szcientológia tanfolyamokon végzett képzési gyakorlat, amely segítségével a személyt kommunikációs és auditálási képességeit fejlesztik.

Visszatartás: Valami, amit titokban tartanak. Egy ártó tett visszatartása az, ami valakit a motivátor behúzására késztet.